Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről (Budapest, 1983)
III. Kulturális életünk fejlődése és jelen helyzete
Ebben a helyzetben a szintézis korábbi törekvéseiből egy maradt változatlanul érvényben: Bartók és Kodály zenei forradalma. Azaz nem változatlanul. Először is más hangsúlyt kapott művészetükben a nép, a nemzet, a közösség: történelmi mélységet, embermilliók konkrét sorsának kifejezését. Másrészt mindezzel szerepük is változott, megnőtt. Bartók művészete ekkor vált példává (ahogy Németh László mondta: modellé), a haladás és nemzeti eszme, az új közösség és a hagyomány, a legmodernebb szellemű újítás és a népművészet legősibb rétegeihez nyúló tradicionalizmus egységeként. Nem volt és nem lehetett művész, de jószerivel gondolkodó sem, akinek először ne a modellhez való viszonyát kellett volna tisztáznia. Ugyanez a szintézis valósult meg József Attila művészetében is. A költő nem hiába vállalta vázlatban maradt tanulmányában a Bartók-modellt, lényegében ugyanazt képviselte. Külön kellene persze elemeznünk eltéréseiket, ami József Attilát, a fiatalabbat új összefüggések felismerésére, így a marxizmus tudatos vállalására ösztönözte. Jeléül annak, hogy a szintézis egyre inkább csak a marxizmus világnézete alapján teremthető meg. Külön tanulmányt érdemelne annak bemutatása, hogyan jelent meg a szintézisre való törekvés a szellemi élet különböző képviselőinél, olyanoknál is, akiket egyébként az „urbánusok” vagy a „népiek” között tartunk számon. A változatok nagy számát találjuk, mert a feladat az egész szellemi életet áthatotta és különösképpen a legjobbakat. A „szárnyakat” egyértelműbben különíthetjük el a középszerűnél és annál lejjebb. A népi írók mozgalmának története például egyértelműen a nemzet egésze számára akarta megtalálni a haladás autentikus válaszát, s ebben éppen a „legnépibbek” jártak elöl. Ugyanez a küzdelem figyelhető meg a magyar progresszió politikai magatartásában is. A harmincas években egyre határozottabban alakult ki egy olyan forradalmi mag, amely a születő népfrontpolitika jegyében a marxizmus—leninizmus alapján állt, de integrálta a népi mozgalom legjobbjait. Emlékezzünk arra, hogy a népfrontpolitikát máshonnan és másképpen, de még annak hivatalos meghirdetése előtt egyaránt vallotta József Attila és Lukács György, s hogy ez mindkettőjük életútját, a párthoz és a szocializmushoz való viszonyát alapvetően meghatározta. (Akik nem értették József Attilát, akik fasisztának bélyegezték, elsősorban nem őt, hanem a népfrontot nem értették. Ugyanez vonatkozik a Lukács-féle Blum-tézisekre.) A népfrontpolitika központi kérdése pedig a népi mozgalommal való szövetség. Akik nem akarták, azok csakis az „urbánus” szárnnyal (szociáldemokraták, polgári radikálisok) akartak szövetséget, s ezzel a kommunista pártot is visszazárták az urbánus, polgári törekvések határai közé, voltaképpen a leninizmus előtti szociáldemokrácia álláspontján maradtak. Igaz, hogy a nép és a nemzet eszméjét a hivatalos Horthy-Magyarország is vallotta, sőt a jobboldal zászlajára nagy betűkkel volt kiírva, de ostobaság lett volna (vagyis hogy volt) mindenkit, aki a népről, a parasztságról és a magyarságról beszélt jobboldalinak bélyegezni. A kommunista mozgalomnak az volt a létérdeke, hogy a szintézis pozícióját képviselje, s ennek érdekében ne pusztán tolerálja a népi 74