Bakó Endre: Kiss Tamás - Kortársaink (Budapest, 1992)
A megismételt pályakezdés
j előttem alakul ki a Végtelen, a Sok, s mindezzel én örökre, egészen egy vagyok. A látomást szubjektív kérdés követi: miért nem láthatta korábban a tengert, amely a végtelenség, a szabadság képzetét ébreszti fel, a szabadság pedig egyenlő az emberi lényeggel? A Tengeri fürdés disztichonjai viszont az antropomorfizációra szolgálnak példával. Ez a szellemi művelet általában a legbiztosabb jele az elidegenedés hiányának. A költő ujjongva kiáltja világgá az anyjával játszadozó gyerek eufóriáját: „...lelocsolsz, döngölsz patyolat sós csipkefodorral, / rossz gyerekét az anya feneketlen mély tekenőben.” Az életkép a költő metafizikai hangoltsága révén bölcseleti távlatot kap, morális bírálat kimondására sarkallja az emelgető hullám, végső soron a tenger a boldog, önfeledt létezés illúzióját kelti benne, feledi, hogy van Kezdet és Vég, Hadész és Olümposz, a lét-nemlét peremén érzi magát. A líra logika, de nem tudomány - mondta József Attila, tegyük hozzá: nem is filozófia a szó tudományos értelmében. Más kérdés, hogy java költőinkben él az igény, így Kiss Tamásban is, hogy magyarázatot keressenek ontológiai és történelemfilozófiai kérdésekre, mindig azzal a szándékkal, hogy költői választ adjanak, s ne teoretikus ballaszttal terheljék versbeszédüket. Székelyhídi Ágoston úgy véli, hogy Kiss Tamásnak legtöbbször sikerült a gondolatiságot az érzékletességgel összeforrasztania, ami az anyaggal való küzdelem egyik legnagyobb költői próbája.36 Visszatetsző a doktrinerség azoknál a költőknél, akik mellőzik a hétköznapi gyakorlat konkrét témáit, akik közösségi örömök és bánatok elől a csillagokhoz, a Végtelen ágára kívánkoznak, vagy a Semmibe, a csillogó közöny világába menekülnek. Őket hívja vissza Kiss Tamás a földre, mert a halhatatlan istenek irigyek, unják öröklétüket: Irigylik azt, hogy változunk, hogy érzünk, emberek vagyunk, hogy élünk, s egyszer meghalunk. (A csillanó közönyhöz)