Bakonyi István: Bella István - Kortársaink (Budapest, 2001)
Szaggatott világ
S ugyanígy szólnunk kell még egy hosszúversről, a Válasz nélkül címűről. Főként azért, mert a mindig visszatérő apaélmény s apahiány itt egészen különlegesen van jelen, másrészt pedig a líratörténeti párhuzam okán is. Ez utóbbi egyértelműen az ugyancsak gyakran hangoztatott József Attila-élménnyel van kapcsolatban, egészen pontosan a Kései siratóval. E verssel kapcsolatban Karádi Zsolt már idézett tanulmányában olvashatjuk: „A néptanítóhoz, a szív alatti munkáshoz, jobban mondva: az ő hiányához szóló, vele feleselő, belőle erőt merítő, voltaképpen monologikus szöveg önértelmezési kísérlet. ...Nemcsak apasirató, hanem önfeltáró mű is, amely a puszta hiányként létező apához igazodás és a tőle való elszakadás erőterében fogalmazódik meg.”19 S valóban: ezek alapján is kézenfekvő a párhuzam a költőelőd versével, ami persze, teljesen más körülmények között, az anyaélmény s az anyahiány drámai megjelenítése. Bellánál is hasonló a verskezdés: „Milyenek, mondd, a földi itatósok, / a föld, bogár, gyökérágyás milyen?” A pusztulás materiális rajza kemény, már-már agresszív kérdésekben fogalmazódik meg. A szükség mondatja a fiúval a féloldalú párbeszéd szavait, a fájdalom mondatait. Aztán kevésbé számonkérő a hang, mint a József Attiláé, inkább a segítségkérés a jellemző. A Karádi emlegette önértelmezési kísérlet része, hogy „...rám a levegő is úgy nehezedik / mint csontodra a halál...” A sorsközösség, a sorsazonosság keresése és vállalása szembeötlő. A fiú óhatatlanul is halott apja sorstársává lesz az élete során, s itt a költészet szempontjai sem mellékesek. „S most szükségem van rád, mert nem tudok mást / mint vállalni a dalban szertefoszlást, / ami rámméretett...” Ily módon nem lesz a vers íve oly hatalmas, mint akár a József Attila-műé, vagy éppen Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban és Illyés A reformáció genfi emlékműve előtt című verseiben. Persze e két utóbbival az igen és a nem, az elfogadás és a taszítás kettőssége okán érezhetünk párhuzamot. Mindhárom, ma már klasszikusnak számító költeményben végül az elfogadás diadalmaskodik, de nagy belső harc eredményeként. Az egyikben az anya, a másikban a kultúra, a harmadikban a hitújítás a „győztes”. Itt nincs ilyen nagy ív. Ezúttal a kérés az elsődleges. S a végkifejlet: „...rajtam te sem segíthetsz, / csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez, / ha az ész habozik...” Az efféle emlékezetes, a szintézis igényével született versek a hatvanas évek derekán tehát fontos életművet jeleznek előre. Ahogy Mezei András írta erről a líráról: „A gyökerekben él, nemcsak a leveleken villan.”20 20