Dizseri Eszter: És mégis mozog... Az animáció magyar mesterei. A kezdetek (Budapest, 2006)
Cziffra Géza
ként nem Petőfiért és Arany Jánosért lelkesedett, hanem az új bálványért, Ady Endréért. 18 éves volt, amikor megjelent első, Ketten vagyunk csak című karcsú verseskötete, és azt átadta Ady Endrének. Adyval akkor már évek óta levelezett, de személyesen csak később ismerhette meg a budapesti New York kávéházban. Részlet a címadó versből: „A zord idő paskolja hátam és vágyaim a sors cibálja, lassan, lassan homályba tűnik gyermekségem fehér szobája. Olyan nagyon egyedül élek e szenvedéses, bús világon és már nincsen lány, se asszony, ki szerelmével rám vigyázzon. Szívemben új dalok virulnak Halk, bús nótákkal telt a lelkem És néha látom, esti órán, Hogy önmagámtól messze mentem...stb.” (Új Szemle, Arad, 1918.) Az Adynak átnyújtott kötetbe a költő beleírt egy ver set az alábbi kezdősorokkal: „Bizony az így van, kis barátom ketten vagyunk csak, én és az asszony...” Cziffra Géza tanulmányai befejeztével Budapestre költözött. Főleg filmesekkel és költőkkel barátkozott, megismerkedett a fiatal József Attilával is, neki ajánlotta Az út című versét. A háború ugyan befejeződött, de sem a gazdasági, sem a kulturális élet nem kecsegtette a fiatal művészeket az érvényesülés lehetőségével. Megnyíltak a határok a nyugatról nagy tömegben érkező filmek előtt is, és ezek gyorsan elsorvasztották az éppen csak kibontakozóban lévő magyar filmgyártást. Egyre több színész, filmes távozott az országból, első úti céljuk Bécs volt, onnan indultak tovább, sokan a tengerentúlra. Az országot elhagyta már Korda Sándor, Kertész Mihály, Korda Zoltán, Somlay Artúr, Bánky Vilma, Lugosi Béla, Várkonyi Mihály, Lukács Pál, Korda Mária is. Idézet Nemeskürty Istvántól: „Ilyen méretű művészemigrációt a külföldre menekülésekben tapasztalatokkal bíró Magyarország sem ismert soha azelőtt. És ne feledjük, hogy ez egyszersmind politikai emigráció is volt, filmművészet és politikai haladás tehát valóban egyet látszott jelenteni (...). Mivel a területileg megcsonkult országban a filmipar magánerőből már nem támadhatott fel, az államhatalom, miután szétverte a tízes évek végére kialakult, haladó-radikális (vagy annak gyanúsított) filmipart, a húszas évek közepétől egy tetszésének megfelelő ideológiájú magyar filmipar felépítésébe kezdett (...). A budapesti műtermekben francia, német, amerikai filmeket forgattak, világszínvonalon. A filmipart ellenőrző államhatalom semmiféle ideiológiai engedményt nem tett, szigorúan ügyelt arra, hogy a mozgóképek a felszínes szórakoztatásnál többet ne nyújtsanak. így a magyar filmművészet tovább satnyult, sőt, az irodalom és művészeti élet rokonszenvező támogatását is elveszítette (...). I 922-ben négy, I 923-ban átmenetileg több, tizenegy, 1924-ben hét, 1925-ben kettő, 1926-ban és 1927-ben három-három, 1928-ban már csak egyetlenegy magyar játékfilm készült... Legjobb filmrendezőink, Kertész Mihály és Korda Sándor emigrációjuk után szinte azonnal világhíresekké váltak, fényképészek, filmírók, díszlettervezők, színészek a világ filmművészetének élvonalába kerültek (...). Egyedül Bécsben - 1922-ben - harmincnyolc magyar filmművész dolgozott, holott 1918 előtt, a monarchia fennállásakor ott alig pár magyar kinematográfus lézengett. És ugyanennyien működnek Münchenben és Berlinben, tucatnyian pedig Hollywoodban. De jutott belőlük a világ valamennyi nevezetesebb filmműtermébe Itáliától Franciaországig...” (A képpé varázsolt idő, Budapest, Magvető, 1983, 224.)