Hamp Gábor - Szöllősy Ágnes (szerk.): Egyház és kommunikáció - Pax Romana Könyvek (Budapest, 2000)
Új médiumokon
specialistáknak tekinthetők, amelyek messze meghaladják egy ilyen előadás kereteit. Amire itt vállalkozhatom, az csupán mindeme gyakorlati-szakértői vizsgálatok és „politikai" megfontolások előzeteséhez tartozik, azoknak mintegy előkérdéseit taglalja. Ezek előzetes jellege miatt nevezem ezeket a kérdésfelvetéseket kezdeteknek. S azért maradnak ezek egy abszolút kezdeten belül, mert mind olyan kérdést próbál megfogalmazni, amelyek belül maradnak azon a kérdésen, hogy „milyen az világ és benne Magyarország, ahol egy katolikus rádió és televízió beindításának a gondolata felmerül", és nem lépnek ki belőle. De e kezdetekben olyan végek vannak anticipálva, melyek magukat e kezdeteket meghatározzák. Metafizikai kezdet Búcsúzóban vagyunk a XX. századtól, mely telve volt eszkatológikus, szekularizált vágyak realizálására irányuló törekvésekkel. Az embernek a második természetünk, azaz az emberi társadalom megváltoztatására és egy földi mennyország létesítésére vállalkozó törekvései olyan totalitarianizmusokba torkolltak, melyeket, magába sűrítve és kisugározva eme kísérletek borzalmait, két földrajzi fogalom jelöl: Auschwitz és Gulag. Amit ezzel kapcsolatban ehelyütt meg akarok fogalmazni, - s egy metaforában úgy összefoglalni, hogy a felszakadt idő kontinuitása -, már abban a T W Adornotól származó elhíresült mondásban benne foglaltatik, hogy „Auschwitz után nem lehetséges többé költészet", de amely mondást nyugodtan kiterjeszthetjük a Gulagokra is. A felszakadt idő - nem kizökkent, amint még Shakespeare fogalmaztatja Hamlettel, boldog tudatlanságában Auschwitzok és Gulagok előtt - kontinuitásának tektonikus szakadékaiban olyan illuziótörmelékek hevernek, mint a derű óráit soha nem számoló (hogy Szabó Lőrinc egyik fordulatát parafrazeáljuk) József Attila, aki önmagát vigasztalandó, még azt tudta írni 1937-ben, hogy „hisz, embert karóba nem húznak ma már". És mellette hever valami, amit Hannah Ahrendt René Char, francia költő nyomán, kincsnek nevez, mely szinte megnevezhetetlen, s csak homályosan utalnak rá kifejezések, mint például az angol „közboldogság" és a francia „közszabadság". Hannah Ahrendt azt írja: „A forradalmak története - 1776 nyarának philadephiai eseményeitől 1789 nyarának párizsi történésein át az 1956-os budapesti őszig -, amely politikai értelemben a modern kor leglényegibb történetét jelenti, olyan példázatként mesélhető el, amelyben egy ősi kincs a legkülönbözőbb körülmények között bukkan elő, majd a legtitokzatosabb módon tűnik el újra, mint valamiféle fata morgana".3 De persze nemcsak illúziók és értékek hevernek az idő romjai között, de súlyos bűnök és kétségek is. Az, amit már a század elején Julien Benda mint az „írástudók árulása" jellemzett, a gondolat elárulását a (politikai) cselekvés oltárán, szintén ott hever, s mondjuk olyan példákat nyújt töprengésre, mint egyfelől Heidegger - bár kétségtelenül rövid ideig tartó - kacérkodását a nemzetiszocializmussal, vagy másfelől Lukács György életreszóló mésalliance-át a kom90