Hamp Gábor - Szöllősy Ágnes (szerk.): Egyház és kommunikáció - Pax Romana Könyvek (Budapest, 2000)
Új médiumokon
A magyar politikai pártokat tehát az a veszély fenyegeti, hogy elsősorban politizálásra kapható, de korrupt és selejtes elemeknek a közreműködését kapja meg, az ország többsége pedig egy bizonyos békét, nyugalmat és rendet kívánó passzivitással nézi a fórum tülekedését, és ismét elveszti annak tudatát, ami minden demokrácia első alapfeltétele, hogy a fórumon folyó dolgok mindenkinek közös ügyei, és a fórumon folyó dolgok menete azon múlik, hogy az ügyek eme közösségével mindenki tisztában legyen... A magyar demokrácia másik súlyos tehertétele a közéleti erkölcsök teljes demoralizálódása. A magyar tömegek - más közép-és kelet-európai tömegekkel szemben - azt tanulták meg, hogy a kormányok és kormányférfiak másképpen beszélnek és másképpen cselekednek. Ennek megfelelően a kormányok rendelkezéseit annyiban kell betartani, amennyire ezek komoly szankciókkal vannak ellátva. Teljességgel hiányzik ezekben a demoralizált politikai közösségekben az a gondolat, hogy a jogszabályok betartása, adók befizetése olyan dolgok, melyeket a közösségre való tekintettel, kényszeredettség nélkül, jó lélekkel és meggyőződéssel lehet csinálni.6 Márai Sándor szintén feljegyezte a naplójában ezt a hangulatot: Csak úgy ődöng mindenki, szalad a falat kenyér után, majszol valamit, pislog, zavartan kullog a porfelhőben, a piszkos fényben. Teljes szétesés, nyers kalózkodás, minden érték és megegyezés érvénytelen. A házak után most dől le valami az emberek lelkében, mint rongált tűzfalak.7 Folytassuk, csak kazuisztikusan. Van-e érvényes társadalomlélektani megközelítésünk arra, hogy az 56-os forradalmat csináló magyarság a leveretés után fél évvel félmilliós május elsejei tüntetéssel legitimálta a Kádár-rendszert? Vagy ez csak manipulált látszat volt? Csak az ment el, aki elhitte, hogy a forradalom ellenforradalom volt, amely vissza akarta állítani a kapitalisták és földbirtokosok uralmát, s a lényeg a távolmaradó milliókon, a tüntetőén hallgató többségen volt? Vagy mit kezdjünk az öndestrukciós életstratégiák egyre tömegesebbé válásával? A bajok már a múlt század végén a másfél millió ember Amerikába történt - mint József Attila írta - „kitántorgásával" kezdődtek (talán!), az egykézéssel és szektásodással folytatódtak olyan elmék ószövetségi sirámai közepette, mint Fülep Lajos és Illyés Gyula (Pusztulás című művében, 1933- ban), amit Kovács Imre, a harmincas évek jeles népi szociográfusa „néma forradalomnak" nevezett ilyen című könyvében. Mert úgy látta, hogy a parasztságot az elnyomás, a nyomott helyzet elleni lázadások sorozatos leverése, kiút híján önmaga ellen fordította, s a menekülést a kilátástalan helyzetből, miután nem remél segítséget többé államtól, értelmiségtől, tanítóitól és az egyházaktól, csak az irracionális csodavárásban és önmaga elpusztításában látja. Az elmúlt ötven évben az önpusztító életstratégiák hullámai - persze más politikai és szociokulturális körülmények és változások eredményeképpen - túlcsaptak a parasztságon, a lakosság úgyszólván minden rétegét áthatották, s az önpusztító életvezetés eredményeképpen a világ egyik leg92.