Jeney Éva: Nyitott könyv (Budapest, 2012)
A biblioterápia irodalomelmélete
német nyelvből ültette át. Az sem csak hangzatos frázis, hogy a legjelentősebb magyar írók és költők közül megannyian tájékozódtak és olvastak több nyelven is, a legjobb fordítók elsőrangú írók, költők, olyannyira, hogy a két „foglalkozás” szinte egymásból következik. Nem írhatunk teljes névsort, néhány példát ötletszerűen fel lehet villantani: Karthauzi Névtelen, Aranka György, Deáki Filep Sámuel, Vörösmarty Mihály, Arany János, Toldy Ferenc, Szász Károly, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Szabó Lőrinc stb. Mára talán beláthatóvá vált az az elképzelés, hogy a fordításirodalom szorosan az anyanyelvi irodalomhoz tartozik, s a más nyelvekből átültetett müveket is érdemes úgy vizsgálni, mint a magyar nyelvüeket. A biblioterapeutának konkrét müveket kell kiválasztania a terápiás tevékenység intézményének, helyszínének (kórház, könyvtár, iskola stb.) és a résztvevők (klinikai, életkori, élethelyzetbeli) problémáinak megfelelően, s mikor ezt teszi, éppen ebből a magyar világirodalomból válogat. Alapfeltétele az irodalomterápiának, hogy a résztvevők egy nyelvet (hagyományt, kultúrát) beszéljenek, enélkül nincs terápiás kommunikáció. Ez az állítás minden nyelv vonatkozásában igaznak tekinthető, noha itt és most az egyszerűség kedvéért minduntalan magyar irodalmat emlegetek. Más kérdés viszont - és ez nem mond ellene az előbbi állításnak -, hogy mindaz, amit a magyar irodalom sajátosságát meghatározó alapvető jellemzőknek tartunk, az „idegen” nyelvű irodalmak vonzásában és választásában bontakozott és bontakozik ki. Elsősorban abban az értelemben, hogy a saját csakis a másikhoz képest fogalmazható meg. Valószínűleg azért is szokták ezeket a jellemzőket az irodalom azonosságaként vagy identitásaként megnevezni, mert a folyamat az éntudat kialakulásához hasonlítható: a másik embertől (az anyától) eltávolodva, másságának felfedezésén keresztül, tehát mindenképp hozzá viszonyulva vezeti az út az egyént az énjének megfogalmazásához. Másodsorban a másik által képviselt minta miatt: hányszor, de hányszor nehezményezték vagy éppen üdvözölték azt a tényt irodalmáraink, hogy 165