Keserű Bálint: Ráció és rajongás. Eszmeforgalom Nyugat-Európától Erdélyig - Humanizmus és Reformáció 38. (Budapest, 2018)
Utószó helyett
mi osztályunk volt. Blum Tamás osztálytársunkért nem lelkesedtek a tanáraink, igazában Peskó Zoltán énektanár se, de biztos szemmel mégis Blumot szemelte ki már korábban is inasának, és ekkor igazi főrendező és koncertmester lett. A zenetörténetet is érdekesnek tartottam, de a régi magyar irodalommal párhuzamos, nagy korszak, a barokk nem hatott meg különösebben (mint majd később).- Ne feledkezzem meg arról, amit otthonról hozhattam. Anyám csodálatosan zongorázott. A polgári iskolai tanárképző főiskolán is képezte magát, a választott szakjai közé is tartozott ez, de utána majdnem haláláig szigorú magánügye volt a rendszeres gyakorlás, és néha még reménykedőn a nekünk, fiainak való játék.- Én csellózni tanultam, végül még hangszerem is lett, amit más kincseimmel, legkedvesebb könyveimmel együtt egy fotelbe összezsúfolva és szőnyegekkel letakarva próbáltam megvédeni, mikor az ostromra készültünk. Egy késői bomba a szomszéd lakásban robbant, a miénkben nem okozott nagy kárt, csak egy-két bútort és persze ezt a fotelt mindenestől magába rántotta. Ez volt a gyújtós ahhoz a tűzhöz, amit aztán éjféltájra sikerült a lakótársak tucatjaival eloltani. - Zenével aktívan is volt később dolgom. Részben hivatásszerűen: hét éven át, egyetemistaként egymás után és egyszerre három emelt szintű tanoncotthon, illetve szakérettségis kollégium nevelőtanára voltam. Többnyire sikerrel; csak az opera megkedveltetése járt kudarccal: a Pelléas és Mélisande-ra sikerült húsz ingyenjegyet szereznem; a rádiógyári fiúk munka után át is öltöztek, el is jöttek, de a nyitány után úgy 10 perccel már nagyon hallatszott a horkolásuk... Visszatérve a Berzsenyi-élményre, annak azért volt előzménye - csak nem az iskolában. Azt bezárták, amikor bejöttek a németek. Már márciusban kitört hát a vakáció, és majdnem fél évig tartott. Apám kitelepített minket a bombázásra váró Pestről először Pusztamonostorra, aztán Szántódra, a MÁV-üdülőbe. Eljött az önálló olvasás ideje! Pontosabban egy szent év következett, amikor meg sem érintett a depresszió, a kisebbségi komplexus, a kínzó önkritika (ezt enyhíteni csak Bruckner hallgatása volt képes valamennyire, főleg a hetedik). A március utáni hónapokra az volt jellemző, hogy válogatás nélkül mindent olvastam, és többé-kevésbé megemésztettem. (A korábbi években a köteles olvasmányok mellőzésére sikeresen alkalmaztam az ismert trükköket. Kivételt csak néhány kedvenc olvasmányom jelentett; Copperfield Dávid, Verne tengeralattjárós regénye...) Babits Dantéjával kezdtem, de aztán figyelmeztettek, hogy pult alól megkaphatom Jászberényben a szárszói találkozó jegyzőkönyvét, amit muszáj ismerni. Megvolt rokonunknak az Erdélyi Szépmíves Céh sorozata, s azt végigolvastam. A továbbiakban már híre járt étvágyamnak, és kaptam kéretlenül is olvasnivalót. Voltak próbatételeim: egy menekült lengyel nyugalmazott ezredesnél Jókaiból, egy bujdokló pesti lánynál József Attilából maradtam nagyon alul. Utóbbi esetben fordult csak elő, hogy (nem kicsit) szégyelltem magam, s persze itt tudatlanból hamar lettem rajongó. Végül olyan művelt lettem, hogy úgy véltem, csak két ügyben van pótolnivalóm, az antik irodalomból és a klasszikus német filozófiából. így hát medikusként a bölcsészkarra jártam rendszeresen főleg Devecseri remek esti óráira és Lukács Fichte-előadásaira. 224