Kőszeghy Péter (szerk.): Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. Középkor és kora újkor III., falkonéta - halászat - MAMŰL 3. (Budapest, 2005)
H
hadügy 45S a királyi hatalom tekintélyének hanyatlása, az ország adóbevételeinek csökkenése megakadályozta a sikeres megvalósítást. A százéves háború idején, a 14-15. sz.ban, Nyugat-Európában a taktika nagymértékben átalakult. A nagy harcértékű, az európai háborúkban egyre nagyobb jelentőségű zsoldoshadseregekben megkezdődött a fegyvernemek együttműködését lehetővé tevő kiképzés, a zárt hadrendben fellépő, alabárddal, pikával felszerelt gyalogság döntő fegyvernem lett, a nehézlovas lovagi hadseregek pedig átalakultak fegyelmezett, a gyalogsággal együttműködő lovassággá. Mo.on azonban az Oszmán Birodalom elleni védekezés határozta meg a hadsereg taktikáját. Mivel az állam a határvédelmet Mo.on is gyakran idegen népelemekre bízta, akiket akár véglegesen is letelepített a határsáv mentén, így ezek a gyors helyváltoztatásra képes, portyázó, könnyűlovas harcmodort alkalmazó csapatok a reguláris hadsereg megbecsült, „nemzeti” intézményeivé váltak. A —»hajdúk és a huszárok reguláris csapattestekké válását, sőt európai hímevét is az elhúzódó, nomád, portyázó taktikát követelő határvédelem és a végvári harcok alapozták meg. Ezzel - a megelőző fejlődéstől eltérően - a magyar hadseregben a könnyűlovas csapatok és a portyázó harcmodor váltak uralkodóvá. Az 1498. évi törvény 39(+3) zászlósurat sorolt fel, a telekkatonaság alapján kiállított zsoldosok, ill. a nemesi felkelés mellett. A bandériumtartók a királyi adó felét tarthatták meg annak fejében, hogy kontingensükkel állandóan bevetésre készen állnak. A leginkább hadra foghatók az egyházi csapatok voltak, s azokat valóban évente a frontra küldték. A déli határ védelmében a —»székelyispáni tisztet is betöltő —»erdélyi vajda honortulajdonosként 800 lovast állított ki. Az 1513— 14. évi királyi zsoldjegyzékek szerint a horvát-bosnyák, ill. a temesi ispán vezetése alatt álló részeken 7517 katona kapott teljes, sok pedig csökkentett zsoldot, ami még így is meghaladta a kincstár lehetőségeit. A 16. sz. elejére a török katonai nyomás elérte a kritikus szintet, s immár minden egyes katonai-diplomáciai tévedés súlyos, helyrehozhatatlan következményekkel járt. Az oszmán-török haderővel szembeni védekezés még a leghatalmasabb európai királyságok erejét is meghaladta volna: 1514-17 között a Török Birodalom területe már ötszöröse lett a Magyar Királyságénak, jövedelmei pedig hússzorosan haladták meg. 1521-24 között az ország elveszítette mindazon területeket, amelyeket Zsigmond és Mátyás alatt a török támadásnak kitett Észak-Balkánból megszerzett, és már csak egy nyílt mezei csatára nyílt alkalma Mohácsnál a törökökkel. A magyar had vezéreinek, a királyt is beleértve, nem volt gyakorlatuk ilyen nagyságú sereg vezényletében. A csatában voltak csatafordító jelentőségű momentumok a táborveréssel elfoglalt ruméliai török sereg a váratlan magyar támadáskor megingott -, amelyeket egy jó hadvezér kiaknázhatott volna, de a királyi zászlóalj késlekedésével a magyar sereg tempót veszített, s ez totális magyar vereséghez vezetett. 4. Mohácstól a 18. század végéig Miután a Magyar Királyság hadereje Mohácsnál meghatározó vereséget szenvedett, s az uralkodó és a főméltóságok többsége elesett, I. Szulejmán hadai bevonultak Budára, majd előrenyomultak Győrig. Ezt követően azonban elhagyták az országot, és csak a határ menti, szerémségi végvárakban hagytak hátra védőrséget. Lehetőség nyílt a magyar haderő újjászervezésére, de az ország erőforrásainak felhasználását 1. (Szapolyai) Jánosnak és I. (Habsburg) Ferdinándnak a kettős királyválasztást követő egymás elleni fegyveres készülődése és nem a törökveszély elleni országvédelem határozta meg. A magyar rendek túlnyomó többsége azért emelte trónra Szapolyait, mert a legnagyobb földbirtokosként, erdélyi vajdaként és a székelyek ispánjaként ő rendelkezett jelentős, tízezer főt meghaladó, a Tisza bal partján gyülekeztetett fegyveressel, s hozzá is kezdett a déli végvidék újjászervezéséhez. Az özvegy királyné-