Kőszeghy Péter (szerk.): Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. Középkor és kora újkor IV., halételek - Jordán - MAMŰL 4. (Budapest, 2005)
H
33 harang —, csengő használata, helyettük szémantronokat vagy fából készült kereplőket használtak. Az egyházi kiközösítést -szó mellett hirdették ki, de ezt követően az interdiktum alá eső területeken tilos volt harangozni. A 18. sz.-ban, II. József uralkodásáig a prot.-oknak tiltották a ~ használatát, a birtokukban levő darabokat elkobozták. Paradox módon a feloszlatott szerzetesrendek -jai közül sok később éppen prot. egyházakhoz került, kárpótlásul a korábban elvettért. A harangozásnak fontos szerepe volt a liturgián kívül is. A felszentelt -nak apotropaikus (rontás ellen védő) erőt tulajdonítottak, ezért harangoztak vihar és jégeső elhárításáért. Minden ~ot meghúztak —»koronázás és királyi bevonulás alkalmával. A jelentősebb városokban volt -ja a —»városházának is, ez jelezte a tanács összehívását, de gyakran az óra- szerepét is betöltötte, —szóval adták tudtul a vásár kezdetét és végét, a bírónak és a szenátus tagjainak megválasztását, az uralkodó halálát, a súlyos ítéletek végrehajtását. Veszedelem (ellenség, tűzvész, árvíz, sáskajárás) esetén a -ok félreverésével figyelmeztették a lakosságot. A középkorban a leprások csengettyűszóval jelezték közeledtüket az egészségeseknek. A -hoz különféle hiedelmek és népszokások kötődnek. A település -ja magát a települést is jelképezte, ezért ellenség közeledtekor a -okát gyakorta leszerelték és elrejtették. Mo.-ra a kereszténység felvételével egy időben kerülhettek az első kultikus célú -ok. Szt. István idején már nem egy szerzetesi templomnak és püspöki székesegyháznak volt —tornya. A -használat a 13. sz.-ban nálunk is általánossá vált, ekkor már többnyire toronnyal együtt épülnek a templomok, s nemcsak a forrásokban válik gyakorivá a -ok említése, hanem tárgyi emlékek is nagyobb számban maradnak fönn. A legkorábbi -ok minden bizonnyal importdarabok voltak, de régészeti adatok (esztergomi, somogyvári, dömösi, feldebrői, pusztaszeri ásatások) bizonyítják, hogy a 12. sz.-ban már idehaza is folyt -öntés. A Mo.-on fennmaradt legrégebbi - visz. all. sz.-ban (a legújabb német szakirodalom szerint 1000 k.) készült, s Csolnokon, a Hruscsó dűlőben került elő a földből (Esztergom, Balassa Bálint Múzeum). Formája méhkasra hasonlít, szemben a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak a Rúzsa melletti Keresetpusztáról származó, 12-14. sz.-i, erősen megnyúlt, karcsú, cukorsüveg alakú darabjával. A régészek rekonstrukciói meglehetősen nagy -ok mo.-i készítésére is engednek következtetni, de az Árpád-kori falusi templomok -jai - a keresetpusztaihoz hasonlóan - többnyire kisméretűek lehettek. A legrégibb -okon nincs semmilyen felirat vagy díszítés, így keletkezésük idejére csak formájukból következtethetünk. Az 1000-1200 közötti időszakban méhkas alakú -ok készültek. A -öntésnek ezt a korai technikáját, melynek lényege a viaszveszejtéses formakészítés, Theophilus presbyter 12. sz. eleji traktátusának (Schedula diversarum artium) jóvoltából pontosan ismerjük. Először agyagból kialakították a belső magot, majd viaszból vagy faggyúból megmintázták a ~ot, s ezt kívülről agyagköpenynyel borították. A kiszáradt formát öntőgödörben kiégették: ekkor a megolvadt viasz kifolyt, s helyét az öntőgödör mel-A Mo.-ról ismert legkorábbi, Csolnokról előkerült, méhkas alakú harang. Esztergom, Balassa Bálint Múzeum