Kőszeghy Péter (szerk.): Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. Középkor és kora újkor IV., halételek - Jordán - MAMŰL 4. (Budapest, 2005)
H
karács 32 1980; Monok István, Olvasmánytörténeti forrásaink, értelmiségtörténet, in Az értelmiség Magyarországon a 16-17. században, szerk. Zombori István, Szeged, 1988; Farkas Gábor, Egy lengyel humanista (Jan Dantyszek) könyve, MKsz, 1995. Monok István harács -»jobbágy harang A keresztény közösség számára időjelzésül és vészjelzésül szolgál, istentiszteletre, ill. a közösségi élet különböző eseményeire gyűjti egybe a ~ szavát meghallókat. Megáldás (benedictio) útján tartósan szent jelleget kap, ami kiterjed zengésére is. A ~ szava az emberi imádságot jelképezheti, Isten hangjaként az áldás továbbítója. Középkori magyarázat szerint a ~ az evangéliumot hirdetők száját, a ~ nyelve az ő nyelvüket jelképezi. A ~ot a keresztséghez hasonló rítussal fölszentelik, patrónusáról (angyal vagy főként női - szent) elnevezik. A latin források a leggyakoribb és legáltalánosabb campanán kívül signum (jel), clocca, nola, caccabulum, a kisebb -okát és csengőket pedig tintinnabulum néven is említik. Magyar ~ szavunk feltehetőleg honfoglalás kor előtti török átvétel (eredetileg ’üst’-öt jelentett); első írásos előfordulását 1211-ből ismerjük. Mint imára szólító jelzőeszköz a ~ legkorábban az észak-afrikai szerzetesi közösségekben tűnt föl. (Asignumot említő 4. sz.-i egyiptomi kopt adatok azonban visz. még nem ~ra, hanem a keleti —»szerzetességben ma is használt fa szémantronra - fakalapáccsal ütögetett falapokra vonatkoznak.) Európában az ír egyházban kezdtek legelőször ~ot használni: a 6. sz.-ban elterjedt volt a vaslemezből készített, szögletes kolomp, de a korabeli források már ekkor tudnak -öntéssel foglalkozó szerzetesekről is. A -készítés másik korai központja Dél-Itália volt. A kontinensen a legkorábbi bronzból öntött -ok maradványait a 8-9. sz.-ból ismerjük. A keleti egyházban a 9. sz.-ban jelentek meg az első -ok. Használatuk Nyugaton ekkorra általánossá vált, a 7. sz.-ban már nemcsak a monostorokban harangoztak, hanem a plébániatemplomokhoz is sorra épültek a -tornyok. Az imára harangozás szokását a hagyomány Sabianus pápa 605. évi rendelkezéséhez köti, melyben napi hét alkalommal, az —»imaórák időpontjára írt elő harangozást. A 8. sz.-tól szokásban volt a haldoklókért való harangozás, a halottat is -szó mellett kísérték a temetőbe, s harangoztak egyházi elöljárók halálakor, ünnepi körmenetek alkalmával, püspökszenteléskor és a püspök ünnepélyes bevonulásakor is. A városi plébániatemplomok -használatáról Nagy Károly rendelkezett (802): a papok számára előírta a harangozást, hogy ezáltal szólítsák istentiszteletre a népet. A reggeli és esti harangozást II. Orbán pápa rendelte el először a 11. sz. végén, majd a 13., ill. a 14. sz.-ban pápai bullák tették kötelezővé az esti -szókor elmondandó Üdvözlégy és Úrangyala imádságot. A későbbi keletű déli harangozás III. Calixtus pápa 1456. jún. 29-i Bulla orationumához (az ún. Imabullához) kapcsolódik, melyben könyörgésként a török ellen harcolók győzelméért, a három órai és az esti ima között háromszori harangozást rendelt el. -»Hunyadi János júl. 22-i nándorfehérvári győzelme után kezdődött meg, pápai segédlettel, a rendelet átértelmezése, melynek során a könyörgésből hálaadás lett. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy az Alpokon túlra előbb jutott el a nándorfehérvári diadal híre, mint a pápai bulla (Bécset kivéve, ahol gyakorlatilag egy időben értesültek mindkettőről). III. Calixtus egy évvel később aug. 6-át, mely napon Hunyadi győzelmének hírét vette, az egész keresztény világ számára ünneppé nyilvánította, ami szintén erősítette azt a hiedelmet, hogy a harangozást is ez alkalomból rendelte el. A változást végül is VI. Sándor pápa szentesítette 1500-ban azáltal, hogy a török ellen elrendelte, örökre szólóan, a déli harangozást az év minden napján. Bizonyos alkalmakkor tilos volt a harangozás. A latin liturgiában a 9. sz.-ig visszavezethető a —»húsvéti harangozás tilalma: -^nagycsütörtök estétől —»nagyszombat éjszakáig a gyász jeleként tilos a