Kőszeghy Péter (szerk.): Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. Középkor és kora újkor VIII., műhely - paleográfia - MAMŰL 8. (Budapest, 2008)
O
oszmán-török szultánok 408 magukon kívül csak a francia királyt ismerték el ilyennek 1536 u. A 16. sz. közepétől, amikor a hódítások akadozni kezdtek, az Oszmán-ház mindinkább a szunnita iszlám világ védelmezőjének szerepét öltötte magára. Ekkor már főleg az első négy kalifa utódaként, a „két szent város” (Mekka és Medina), valamint más szent helyek uraként, gondviselőjeként és a zarándoklatok szervezőjeként próbálta megalapozni tekintélyét a muszlimok között. Az Oszmán Birodalmat a 16. sz. közepéig olyan uralkodók irányították, akik életük nagy részét katonai táborokban és harcmezőkön töltötték el, emellett rendkívül jól képzett, több nyelven beszélő emberek voltak, akik magas szintű irodalmi tevékenységet is folytattak. A kormányzati munkát személyesen irányították, ezért jól ismerték a birodalom helyzetét és az alattvalók problémáit. A hódító, harcos szultánok kora azonban Szulejmán szultán halálával (1566) véget ért. Utódai csak kivételes esetben vonultak háborúba, életterük fokozatosan a háremre szűkült le, s némáktól, törpéktől és társalkodóktól körülvéve közvetítőkön keresztül értesültek a külvilág eseményeiről. Mértéktelenül hódoltak az italnak, a kártyának és a vadászatoknak, s gyermek- és ifjúkoruk állandó rettegései meg a kalicka-élet következtében képzettségük, értelmi szintjük, fizikai teljesítményük és - úgy tűnik - termékenységük fokozatosan csökkent. Mindez akkor ütött vissza, amikor a birodalomra zúdultak a 17. sz. nagy külső és belső csapásai, s amikor ugyanolyan gyors és határozott irányításra lett volna szükség, mint a korai idők válságai idején. Az új módszerek a felszínen tartották ugyan az Oszmán-házat, de politikai erejének csökkenését nem tudták megállítani. Mo. történetében az Oszmán-házi uralkodók közül elsőként I. Bajezid szultán (1389-1402) játszott fontosabb szerepet. A rigómezei ütközet (1389) után a törökök az ő irányításával kezdték meg mo.-i beütéseiket, amelyek a következő három évszázadban mérhetetlen szenvedéseket okoztak az országnak. Bajezid 1396-ban a bulgáriai Nikápolynál megsemmisítő vereséget mért a Zsigmond magyar király által vezetett keresztes seregre. Katonái foglyul ejtették a magyar nádort, a királyt pedig menekülésre kényszerítették. Bajezid unokája, II. Murád szultán (1421—51) a balkáni ütközőállamokat felszámolva már sorozatosan támadta a déli magyar végvári vonalat, és váltakozó sikerrel harcolt —»Hunyadi Jánossal. Legnagyobb csatáit (Várna, 1444; Rigómező, 1448) azonban megnyerte ellene, és ezzel a magyar állam balkáni befolyását jelentősen visszaszorította. Murád fia, II. Mehmed (1451-81) 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyi, és véget vetett a Bizánci Birodalomnak. 1456-ban kísérletet tett a magyar védelem kulcspontjának számító Nándorfehérvár elfoglalására. A Hunyadi János, Szilágyi Mihály és —»Kapisztrán János által irányított magyar védők azonban fényes győzelmet arattak seregei felett. Sok más tényező mellett ez a vereség is hozzájárult ahhoz, hogy a szultánok a következő évtizedekben felhagytak az ország elleni invázió tervével. 1520-ban lépett trónra I. Szulejmán (Szülejmán; 1520-66), aki politikájának középpontjába Mo. és a keleti Habsburgterületek meghódítását állította, ezért őt tekinthetjük az ország sorsát leginkább meghatározó oszmán szultánnak. 1521- ben elfoglalta Nándorfehérvárt és Szabácsot, majd 1526-ban Mohácsnál megsemmisítő vereséget mért a magyar királyságra. Győzelmén felbátorodva három év múlva (1529) egyenesen Bécs ellen vonult, hogy Mo.-on átlépve, a Habsburgok legyőzésével szerezze meg a Közép- Európa feletti uralmat. A hadjárat ugyanolyan súlyos kudarccal végződött, mint 1532-ben következő kísérlete is, amely Kőszegnél akadt el. A földközi-tengeri és a perzsiai fronton kitört háborúk miatt az 1530-as években elsősorban az általa trónra segített Szapolyai János révén próbálta megőrizni mo.-i befolyását. 1541- ben a Szapolyai-párt kezéből csellel elvette Budát, köréje török vilájetet szervezett, hogy a török katonai-ellátási bázisokat