Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)
Irodalmi életünkből
Goethe, Apollinaire tette, és persze, Arany, Babits és József Attila. (Már például a személyiségnek azt a naturalistán részletező érvényesítését, ami Kassák verseiben található, kissé túlzásnak érzem - de azért nem kárhoztatom és nem mondom rá rögtön, hogy szolipszizmus, mint ahogy szegény József Attila tette.) Karaktertelen költők szubjektivizmusát épp oly kevéssé szoktam védeni, mint az objektivizmusukat, vagy a szürrealizmusukat, vagy bármijüket. Erre kár szót vesztegetni. És mit támadok én? „A bonyolítottabb, intellektuálisabb lírai irányt.” Disztingváljunk. A bonyolítást csakugyan nem szeretem. Ti szeretitek? Lehetetlen. Még ha valaki egy üzletet bonyolít (le), az hagyján. De a hétköznapi életben is nem azzal szoktuk-e leinteni a fontoskodókat, okvetetlenkedőket, hogy „ugyan, ne bonyolítsd a dolgokat”? A szellemi dolgokat meg éppen kár bonyolítani. Az intellektusnak éppen az az ereje, hogy a bonyolult dolgokat egyszerűvé tudja tenni. Csak a Lukács-iskola szeret bonyolítani. De még a matematikában is - kérdezzétek csak meg Cipit -, az a nagy eredmény, ha mindig egyszerűbb képletekre tudják visszavezetni a bonyolultságokat. Az Einstein-, vagy még inkább a Heisenberg-féle képlet nagyon nehéz, de a helyzethez képest nagyon egyszerű. Ami pedig a költészetet illeti, a Nehéz, szerelemben sem titkoltam, hogy mi vonz engem legerősebben a költészetben: „az a legmagasabb kegyelem és tudás, amely a reménytelenül bonyolultat boldogító egyszerűséggel mondja el, az a szeretet és végsó' udvariasság, amely a nehezet könnyűvé tudja tenni.” De persze - ezt is megírtam ott -, nagy költő lehet az is, aki a bonyolultat bonyolultan mondja el. A bonyolítást azonban nehéz volna dicsérni. És ki bonyolít nálunk, a jó költők közül? Weöres nem, Pilinszky nem, Ágnes nem. Juhász Feri - nem ritkán. Ezt, hol szóban, hol írásban, hol tréfásan, hol komolyan, szemére is szoktam vetni. Aminthogy Eliotról, Saint-John Perse-ről is megjegyeztem - nagy tisztelettel, de a rovásukra -, hogy olykor bizony bonyolítják azt, ami egyszerű. Nagy költőknek, persze, még ezt is el lehet nézni. De amikor harmadrangú költők igyekeznek azon, hogy a semmit, az ürességet, a laposságot bonyolultnak tüntessék fel - arra nincs pardon. Az intellektualitást viszont sohasem támadtam, ezt határozottan visszautasítom sőt. Bolond is volnék támadni, hiszen - amint ezt méltányosan beismered, Balázs ezzel elsősorban magamat támadnám. Én nem sokallom az intellektualitást a magyar lírában, de nagyon is keveslem. Nincs manapság olyan költőnk, akinek az intellektualitása fölérne a Babitséval, Szabó Lőrincével, József Attiláéval. A fiatalok között pedig, sajnos, nyüzsögnek a bugrisok, mindegy is, hogy fővárosi vagy vidéki, polgári vagy népi bugrisok. A bugris pedig bugris marad akkor is, ha atomot, galaktikát, komputert és filozófiai fogalmakat hajigái a verseibe. De nem is nagy divat köztük az intellektualitás. Mágikus, misztikus, látomásos - ezek a nagy jelszavak. Ezek pedig nem intellektuális dolgok, drága Balázs és Ágnes. Persze, intellektualitás nélkül is lehet valaki igazi költő - példa rá Berda József, de Kassák is. (Másrészt ez is hozzájárult, hogy Kassák primitív és korlátolt művészetszemléletét olyan tűrhetetlennek éreztem.) Hát ezt tudom felhozni védelmemre. * 148