Magyar Zoltán: Szilágysági Dekameron. Szilágysámsoni tréfás népi elbeszélések és igaz történetek - Magyar Népköltészet Tára 18. (Budapest, 2019)
Bevezetés
A TÖRTÉNETEK ADATKÖZLŐI 45 mi, hogy igyunk...), amit némiképp más megvilágításban elmondott Vicsi Gyula is, majd egy, a borivásról szóló újabb helyi történet következett, aztán egy sztori egy bizonyos nyámnyila férfiről, akinek a felesége őrzi a pincekulcsot - férfiúi öntudattal hangsúlyozva, hogy ez utóbbi nem sámsoni, hanem mocsolyai történet. És így tovább és így tovább, miként említettük is, ötletszerű rendben. Az összejövetel ívét ez esetben a hétköznapi beszédtémákhoz való visszakanyarodás adta meg, meglehetősen stílszerűen, hiszen e témák egytől egyig reflektálnak a helyszínre. Beszélgetés arról, hogy milyen a jó dugó, amely ha beüti a gazda, benn is marad a hordóban; beszélgetés a régi helyi szőlőfajtákról (bakator, piros kövidinka), a szüretről, a sámsoni szőlősgazdák hagyományos biogazdálkodásáról. S miközben a mind csendesebb poharazgatás belesimult a sámsoni szőlőhegyre is leereszkedő szilágysági szürkületbe, mint heti rendszerességgel, a pincézés ez alkalommal is csendben ért véget. És miután a Széles-pince ajtajában is megcsikordult a kulcs, a férfítársaság hazafelé véve az irányt a következő heti találkozás reményében lassanként szerteoszlott. A történetek adatközlői A folklorisztikán belül világhírnévre szert tett ún. Budapesti iskola a kiemelkedő tudású mesemondók egyéniségvizsgálatán keresztül világított rá arra, hogy a népköltészeti alkotások formálódásában, hagyományozódásában és fennmaradásában mennyire fontos szerepet játszanak jó elbeszélőkészségük és gazdag repertoárjuk által a rurális közösségek azon tagjai, akik többnyire mint mesemondók váltak elismertté. A folklórkutatás hosszú ideig a mesemondói repertoárok klasszikus darabjaira figyelt, azaz a hallgatók és az elmondok által egyaránt legrangosabbnak érzett tündérmesékre és novellamesékre, a főként gyerekeknek szánt állatmesék és a többnyire rövid terjedelmű tréfás mesék azonban rendszerint a mesemondói repertoárok szunnyadó darabjai maradtak, nem is beszélve a tréfás jellegű narratívumok más műfajú előfordulásairól. E helyzet ambivalens voltát jelzi, hogy a folkloristák gyér érdeklődése dacára e szövegek mégiscsak léteztek, sőt rendszerint elmondásra is kerültek (függvényében a helynek, időnek, hallgatóságnak), netán - mint jeleztük - a hosszabb epikus darabok közötti pihentető részekben kerültek elő. A hagyományos szilágysámsoni paraszti társadalom 19. századi fénykorában bizonyára e szilágysági faluban is lé