Marosi Ernő (szerk.): Európa színpadán. Magyarország ezeréves hozzájárulása az európai közösség eszméjéhez (Budapest, 2009)
Veszprémy László: Az első évszázadok
királyi városok tüzérségi és hadmérnöki kapacitással rendelkeznek, a zászlóaljakban mobilizált országos sereget fizetett, kvázi zsoldos katonák alkotják. A haditechnikai és hadszervezeti modernizációt mind Zsigmond, mind Mátyás halála után az adóterhek miatt a nemesi ellenállás fellángolása, az állam pénzügyi egyensúlyának megingása követte. Az ország hatalmas kiterjedése és relatív gazdagsága ellenére is képtelen volt folyamatosan működtetni a központilag, államilag szervezett hadügyet. Az uralkodók sem a jobbágyság, sem a nemesség konszenzusát nem tudták megszerezni, még kevésbé kikényszeríteni. Lehet, hogy a relatív magyar hadisikerek álomba ringatták a Nyugatot, s ezért maradt el a gyors nyugati katonai reakció a török előrenyomulás ellen. Valami hasonló történhetett Magyarországon belül is: az ország katonai szerepvállalásban érdekelt rétegei abban a hitben élhettek, hogy a királyi hatalom akkor is megvédi őket, ha a honvédelemhez anyagilag nem vagy csak korlátozott mértékben járulnak hozzá. A köznemesi rend 1490 után az egyre sűrűbben tartott országgyűlések révén kiterjesztette a király és kormányzata feletti ellenőrzési jogát, ami lehetetlenné tette, hogy a központi hatalom az ország erőforrásait bármilyen célra egyesíteni tudja. Az oligarchikus hatalomgyakorlás vezetett oda, hogy Mátyás után a királyság éves bevételei folyamatosan csökkentek, olyannyira, hogy a Zsigmond-kori 400 000, a Mátyás-kori közel 800000 arany után az 1520-as évekre 100 000 arany alá csökkenjenek. Akkorra, amikor a háború minden korábbinál költségesebb lett. A Mohácshoz vezető út A Jagelló-kor (1490-1526) egy olyan vészterhes békeidőszaknak tekinthető, amikor a gyakorlatilag 1483-tól, formálisan 1495 és 1520 között fennálló magyar-török béke azt a csalóka látszatot keltette a kortársakban, sőt sokszor még a mai kor emberében is, hogy egy agresszív nagyhatalommal alárendelt pozícióból is tartósan ki lehet egyezni, s fent lehet tartani a korábbi határokat. A hatalmi viszonyokban jártas kortársak között is akadt, aki felismerte, hogy 1456 és 1520 között a Török Birodalom erőforrásai drámai mértékben megnövekedtek, döntő változások következtek be Magyarország kárára. A Bizáncot meghódító harcias II. Mehmed szultánt (1444-1446, 1451-1481) követő II. Bajezid (1481-1512) konszolidálta apja hódításait, és a gazdaság fejlesztésével megteremtette az alapot fia és unokája terjeszkedő politikája számára. I. Szelim szultán (1512-1520) 1514-ben legyőzte a perzsákat, majd elfoglalta Szíriát és Egyiptomot, s vallásuk szent helyeinek védőjeként a muszlim világ vezető uralkodója lett. A birodalom területe másfél millió km 2-re, lakossága 14 millióra nőtt (Magyarországé legjobb esetben 4 millióra), a szultán évi bevétele már 1475- ben, II. Mehmed uralkodása idején a kétszerese volt Mátyás legmagasabb jövedelmének. A béke nemcsak azért volt látszólagos, mert Magyarország déli szomszédja folyamatosan a hazánkkal való végső leszámolásra készült, hanem azért is, mivel a török portyázók, kisebb egységek időről időre támadták a magyar védővonalakat. Délről egyre nagyobb számban, Mátyás alatt már tízezrével érkeztek a menekülők, attól kezdve, hogy Keve szerb lakóit a király 1440-ben a Csepel szigeten telepítette le, megalapítva a mai Ráckevét. Nemcsak az idegen etnikumú áttelepülők, hanem az ország magyarok által sűrűn lakott, virágzó gazdaságú déli megyéinek pusztulása is előrevetítette a 16. századi fejleményeket. A háború és béke alternatívája mindvégig jelen volt a korabeli magyar közéletben. Nem utolsósorban az ország védelmével való elégedetlenség és a vallási agitációval átitatott, érzelmi töltetű tenni akarás, a háború vágya motiválta az 1514-es parasztháborút. A magyar végvári rendszer a legnagyobb csapást 1521-ben szenvedte el, Szabács, majd Nándorfehérvár (Belgrád) elvesztésével. Az erőviszonyok ezzel teljesen felborultak, mivel a szultán seregét már csak nyílt, mezei csatában lehetett volna megállítani, az ilyenfajta összecsapást azonban már Hunyadinak sem sikerült megnyernie. A történészek sokat vitatkoztak azon, létezett-e 31