Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
bánat pedig levethetetlen Nessus-inggé, a test kínokkal teli, „nyűgös” valósággá alakult. Csak a lélek kalandjai voltak állandóak; „négy fal között” éppúgy, mint másfél esztendővel később, „meztelenül”. A két kötet különbségét mégis a megjelenésük között „eltűnt idő” teremtette meg: a sokáig kizárólag saját lelki rezdüléseire figyelő költő „meztelenül” vándorlásainak társát kereste már, azt a partnert, akinek segítségével az élet továbbra is izgalmas kaland marad, nem oly sivár és reménytelen utazás, miként azt ő az utóbbi esztendőkben megítélte. Egy évvel korábbi tanulmányában, mint annak elemzése során kiemeltem, Halász Gábor többek között a Kosztolányi-líra urbanitásának is kiemelt jelentőséget tulajdonított. Ezt a felfedezését most a költő lélektani rejtélyeket megoldani szándékozó törekvéseinek felismerésével egészítette ki, egyetlen kulcsszóként homo aestheticus és homo moralis magatartása szintézisét megvalósító jóságát emelve ki. Ebből következően azt is észrevette, hogy Kosztolányi lírájának viszonyítási alapja a jelenhez mért múlt lett, s az idősíkok sorrendjének eme felcserélése alapján megállapította, hogy alkotáslélektani szempontból A szegény kisgyermek panaszai (1910) sikerültebbek a „bús férfiénál”(1924), a Meztelenül (1928) pedig a végső Számadásé.nál (1935). Kosztolányi lírájához méltó, poétikus írása volt ez Halász Gábornak. Jelentőségét megnövelte az a tény, hogy a költő még életében megkapta az abszolút elismerést, méghozzá a következő nemzedék „abszolút” esszéírójától, esztendővel azelőtt, hogy életműve végleg lezárult. A másik, a Kassák, a költő című írás viszont azt az alkotót idézte meg, aki az izmusok szinte minden irányának képviselőjeként a modern líra abszolút megújítója volt, s ezért egész életében rajongók és ellenzők kereszttüzében állt. Sőt költői újításainak ellenzői könnyebben fogadták el „forradalmait”, mint azok, akik „megértették” őt. Halász Gábor a „támadók” - azaz az i^gazi értők - közé tartozott, aki tanulmányában azt a pillanatot rögzítette, amikor Kassak művészete már alkalmas volt arra, hogy általános törvényszerűségeket állapíthasson meg róla a kritika. Az esszéíró azonnal meg is kezdte azok véleménye szerinti felsorolását, többek között megemlítve, hogy ezt a költőt „eredményei csak félig igazolják. Igazán változatos sohasem tudott lenne, még igazán kemény sem; hiába szavalják kórusok, jó versei magányos, révedező olvasásra valók”.90 Azt azonban el kellett ismernie, hogy ez a líra valóban nem ismert idegen témát. Alapjában véve tehát „megfelelt” az esszéírónak a líra sokoldalúságát számon kérő igényeinek. Halász Gábor azonban idejekorán felismerte azt is, hogy a Kassák-líra objektiváltsága lényegében rendkívül szubjektív költészetet takar. Erről először a válogatott verseket egybefogó Földem, virágom-kötet tudósított. A műhöz Gyergyai Albert írt előszót, ugyancsak először figyelmeztetve a Kassák költészetében megkezdődött, lényegében azonban az új magyar líra egészét jellemző folyamatra. Ennek alapja ugyanis az a költői stílusváltás volt, mely a harmincas években líránk minden színskáláján - a babitsin éppúgy, mint a Kosztolányi-félén - lezajlott, s melynek egyik legfontosabb árnyalata a Nyugat költői kifejezésmódjától alapvetően különböző kassáki költészet volt. A. Nyugat és Kassák összeütközése egyébként köztudottan az első világháború különbözőképpen megélt élményére visszavezethető: ami Ady és Babits számára az idegek iszonyata volt, az szürrealista képekben burjánzó, hatalmas színjátékként érdekelte Kassákot (Most téged énekellek). Azonnal kitűnt azonban, hogy a látványba való belefeledkezés a látvány borzalmát erősítette meg a költőben. Komoran elhúzódó mondatait széttörte az élmény, s az emigráció önkívülete csak fokozta tragikus életérzését. Hangját a hazatérés finomí-79