Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
dót, mely költő és kora kapcsolatának felbomlásában József Attila esztendők óta érlelődő döntését motiválta. Halász a tetté formálódás folyamatát a verseskötetek folyamatában keresve mutatta ki, miként borult a szépség áhítatos szonetteket formáló koldusára a megalázottság paroxizmusát legyűrhetetlen emlékké szublimáló külvárosi éj, melynek'leple alatt oly sokszor dübörgött el a tehervonat. E ponton nem lehet nem gondolni arra is, hogy szüleinek és saját ifjú éveinek tisztes szegénysége hozzásegítette Halász Gábort ahhoz, hogy József Attila lírájában a proletársors kiheverhetetlen s épp ezért fokozott befogadás- és szeretetigényben kivetítődé' motívumrendszerét is felismerje. Mert „Aki a pince homályából kijutott a napvilágra, nemcsak a maga tegnapját érzi lidércnyomásnak, hanem méginkább azét, akinek élete végig ott telt le a homályban.”147 Az emlékezés „kísértetjárása” egy csodálatos mélyrétegekből kitörő érzést stilizált képszerűvé, mely a Mama átszellemült fájdalommal megalkotott és versről versre távolodó alakját később szinte brutális közelségbe hozva az életben való megkapaszkodás reménytelenségét bizonyította nemcsak a költő, hanem elemzője számára is. Halász e megrendítő és megértő tanulmányát a nemzedék költőiről szóló írások sorában - saját pályáján harmadszor - egy Szabó Lőrinc-portré követte, a költő Harc az ünnepért című kötetének megjelenése alkalmából. Ez az írás nemcsak Szabó Lőrinc alkotói fejlődésének végigkísért folyamatában érdekes, hanem azért is, mivel a Halásztanulmányok Illyéstől József Attilán át Szabó Lőrincig vezető sorának van egy lényeges egységesítő eleme: az Illyés kapcsán már határozottan jelzett költői hangváltás. Ennek pillanata a három költő életművében közelítőleg azonos időpontra esett: Illyésnél, mint már láthattuk, a Rend a romokban-kötet, József Attilánál az elmagányosodást a versek rövid, kötött formáiban is jelző Nagyon fáj, Szabó Lőrincnél pedig a harmóniáért, rendért és világosságért küzdő Harc az ünnepért költeményei tükrözték ezt. Koncepciója bizonyítására a Te meg a világ (1932) és a Harc az ünnepért (1938) összevetését használta fel Halász, mivel Szabó Lőrinc költészetének folyamatos vizsgálata azt tükrözte számára, hogy az utóbbi két kötetet az Én magánya formálta műegésszé. Csakhogy, míg a Te meg a világ acélos szerkezetű versei a pillanatnyi békét örökítették meg, a Harc az ünnepért már a „hosszú és nehéz rémület” azon élményét alakította költészetté, mely az Én magányának tragikus megváltoztathatatlanságát merevítette állóképpé. Ez a kötet ugyanis kétségbeesett elszántsággal kereste a józan értelem és rend ünnepét a csodahit irracionalitásának ellenében, még a műhelytitok: a személyiség éntudatának megnövekedését tükröző „önzés büszke kéjének” bevallása árán is. A „józan ünnepért” folytatott harc Halász értelmezésében szinte kínálta az összevetést a Szabó Lőrinc-líra adott állomása és József Attila ekkor már lezárt, címválasztásában is jelképes Nagyon fáj-kötetének versanyagával. A két költő adott időhatárok közti képanyagában igen sok az egybeesés, de Szabó Lőrinc költészetét ebben az időszakban az „igaznak” és a „valódinak” a két esztétikai és etikai minőség elválásából következő küzdelme alakította, míg József Attila műveiben a két értékkategória kapcsolata a költő ismeretelméletének alapja volt. Másfelől viszont Szabó Lőrincnél a közösséghez kapcsolódás a magányos személyiség öntudatát emelte ki, míg József Attila - öntragédiáját okozó erővel - hitt a személyiségnek kizárólag a közösségben történő kiteljesedésében. A két szemlélet között pedig ott állt az elemző esszéíró, aki mindkét költő lírájában saját vívódásai visszhangjára ismerhetett. Azonban, mint kötetének előszavában határozottan leszögezte, pedánssá formált szelleme túljutott már a mások mértéke elől való elzárkó109