Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
tartotta az írót és követőit elemző, korai írásának, az A [barbároknak (1932) Móriczra vonatkozó azon alapgondolatát, hogy művei Petelei István balladai tömörítését követve a drámai sűrítés népdal változatokra emlékeztető újszerűségét hozták a magyar irodalomba. E drámai sűrítés újszerűsége Halász Gábor szerint abban rejlett, hogy az Jókainak a „lélegzetvétel önfeledtségével” áradó stílusát és Keménynek a „zord idő” borzongató atmoszférateremtését követően „kihasított nemzeti parknak volt tekinthető a békés alföldi síkságon”.235 Az emlékcikk koncepciója szerint ezt a zsánerképet őrizte meg Móricz haláláig oly módon, hogy saját művészetének alakításával önmagában élte meg a nemzedékváltást. Ha e szempontok szerint vizsgáljuk írásait, Halász igazát látszik bizonyítani, hogy Móricznak a létért folytatott küzdelmet történetekbe elevenítő írásai éppúgy zsánerképek voltak, mint a szecesszió kortársának a sárba veszett aranyról, a modern idők Toldi Miklósáról szóló regénye is. És igaznak látszik az is, hogy az „első ifjúság” alkotói elvei mellett kitartva formálódott Móricz műveiben „örök” témává a naturalizmus öröksége: az erősebb és a gyengébb s a férfi és a nő párharca is. Ez utóbbiakat azonban a korai regényeimélete óta naturalizmusellenes esszéíró nem elsősorban művészi erényként, hanem egy „realista öltözetben vándorló javíthatatlan romantikus írónak”236 a próza minden teoretikus és technikai újítását kipróbáló kalandsorozataként könyvelte el. Az elemző esszéíró számára bizonyossá vált tehát, hogy a késői, „dekoratív” naturalizmus, mely Móricz pályáját útnak indította, törvényszerűen lépett tovább a személyes, a „valló” realizmus irányába. A regényíró ugyanis kiválóan alkalmazkodott a megváltozott történelmi idők megváltozott körülményeihez, többek között azzal, hogy stilizált parasztjait felváltotta azzal a „boldog emberrel”, aki visszavezette őt pályakezdése sötét tónusokkal elegyített idilljeihez. Nem meglepő azonban, hogy az emlékiratok és naplók esszéíró híve a Móricz-művek elemzése során a legnagyobb elismeréssel az 1938-ban megjelent Életem regényéről szólt. Ez a mű ugyanis a portréíró Halász Gábor kezébe egy olyan, a paraszti élet rendjét bemutató önportrét adott, melyet a magyarságtudomány egyetlen gyakorlati művelője sem tudott volna érzékletesebben megalkotni. Mindemellett a móriczi önéletrajz bizonyította be végérvényesen az elemző számára, hogy a giccs és a zseniális keverékére épülő „népdalból” az életmű alakításának folyamatában kiszorultak a hamis hangok, s az „ihletett egyformaság” a bartóki zene ősi népdalelemeket feldolgozó egyszerűségének magaslatára emelte az „álöltözetben” bujkáló író műveit. A nemzedékváltást saját alkotásaiban megélő Móricz portrévá szélesedő nekrológját Az érzékeny költő címmel emlékezés követte az öt esztendeje halott József Attiláról, akinek életművéhez ezúttal harmadszor tért vissza Halász Gábor. írása így összefoglalása lett mindazon költői értékeknek, melyeket már az összegyűjtött versek áttekintésekor a kortárs kritikusok közül elsőként ő ismert fel. Külön érdeme Az érzékeny költőről szóló tanulmánynak, hogy írója kiemelte József Attila alakját a tragikus halál „fényéből”, s a már évek óta lezárt életművet esztétikai egységként vizsgálva a költő lírájának olyan, a pályakezdés óta egymásra épülő értékeit - így például játékosságát, életderűjét, majd pedig elborulásának fokozatait és okait - emelte ki, melyek költészetét a kortárs világlírához kapcsolták. Halász Gábor egyébként József Attila kevés számú kortárs kritikusa közül valóban azok közé tartozott, akik versesköteteit nem utólag, hanem megjelenésüket követően folyamatosan ismerték meg, tehát az életművet is folyamatában tekintették át. Halász megemlékezéséből az is kitűnt, hogy noha külön nem írt róla, 147