Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
megfelelően a szaktudomány. Pedig Halász pályája során még kétszer (az összegyűjtött versek első megjelenése alkalmából, de annak ürügyén visszautalva a kulcsfontosságú Nagyon fáj- kötetre ( 1936) is, valamint a költő halálának ötödik évfordulóján) minősítette századunk lírájának az ő véleménye szerint legeredetibb költőtehetségét. E tanulmányában a Medvetánc (1934) megjelenését rögzítette, azonnal arra híva fel a figyelmet, hogy ez a költő „a legeredetibb módon használta fel az újat”. Az idő ebben éppúgy Halászt igazolta, miként abban is, hogy az esszéíró a szólamok és szakszervezeti konvenciók „versgyilkos” erejének veszélyeit is észrevette. Kortársai közül mégis a legtöbbet ő mondta el a költőről azzal a megállapításával, hogy József Attila „öntudatában, belénevelt fegyelmében, kemény látásában [...], érdessége mögött lappangó játékos, sőt gyermekies ösztöneiben nagy művészi lehetőségek élnek”.86 Ezek pedig - az „ötvösmunkának készült stílus”, a különös, groteszk látásmód, a humor és a villoni elemek a József Attila-líra tényleges, többnyire azonban csak a költő utóéletében felismert és elismert művészi jegyek voltak. Az az értékítélet pedig, hogy „akárcsak Villonnál, a gúny és a játék mögött tragikus érzés lappang, lázadás a sors szeszélye ellen”,87 már logikus következményként rögzítette Halász tanulmányában az elődeitől alapvetően különböző, poézisában ősi tradíciókat is felelevenítő, „népi” költő portréját. Nem volt ez más, mint a Bartókkal rokon népiesség első tételes kimondása, hiszen József Attila - a zeneszerzőhöz hasonlóan - „groteszk és misztikus hangulatkeverésével tud igazán népi is lenni, [...] aki nem a XIX. század műdalaira nyúl vissza, hanem az ősi rigmusok, ráolvasások, regős énekek hangjára”.88 Mindezen felismerése mellett Halász kitűnő lényeglátó és elemzőkészségére vallott az is, hogy a retrospektív gyűjteményből három nagy verset: a Téli éjszakát, az Elégiát és az Ódát emelte ki, s idézte a ma már természetesnek vett festőpárhuzamot is, Derkovits Gyulával. Az Új verses könyvekről írott tanulmányt követően Halász Gábor folytatta XX. századi líránk múltját és jelenét összevető tanulmányai sorát. Az egyik írás, mint már utaltam rá, Az ötvenéves költő címmel Kosztolányi poézisét elemezte születésnapja és összegyűjtött versei megjelenése alkalmából, míg a másik a Kassák, a költő címet viselte, s egy két évtized versterméséből összeállított válogatás ürügyén jelent meg. A Kosztolányi-tanulmány határt vonó címválasztása is jelezte, hogy Halász Gábor ezt az életművet minden nagyszerűsége ellenére is lezárt egységnek tekintette. De hogy senkinek ne legyen kétsége efelől, már tanulmánya első mondatában megerősítette: „Az összegyűjtött költemények legtöbbször herbáriumra emlékeztetnek”. E megállapítását azzal is kiegészítette, hogy az e típusú verseskötetekkel az olvasó alig tehet egyebet, mint „az évgyűrűk változására figyel”. Kosztolányi lírája ezért zárt egységként természetesen határolódott el Halász értékrendjében az induló, új lírikusokétól, annak ellenére, hogy e költészetben az esszéíró már korábban megtalálta azt a „négy fal közötti” intellektuális védőburkot, melynek ábrázolásával a költő a XX. századi líra megújulásának egyik lehetséges útját jelölte ki. Hiszen újra és újra megbirkózott a feladattal, hogy művészetében a tegnap és a ma egymásra rétegződő élményeit az évek változó követelményeinek megfelelően gondolja és formálja tovább. Méghozzá oly módon, hogy a különböző időrétegekben megélt tapasztalatok alapján állandósult versmotívumok költészetének egészét egyetlen nagyszabású bizonyságtétellé alakítsák. Mindez annak ellenére is igaz volt, hogy a húszesztendős költő például még „mesterséges izgatószernek” tekintette azt a külvilágot, melyet két évtizeddel később már az idegek játékának természetes színtereként értékelt, miközben hajdani spleenjét unalommá formálta az idő, a 78