Németh G. Béla: Kérdések és kétségek. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1995)
A jövő biztonságvágyának eufóriája
bolandó rend embereszménye hitelfosztásaként, hazug volta bizonyításaként, pusztulásra érettsége fölmutatásaként. Mindannak, amit mindkettő a szétrombolásra, a pusztulásra érett helyébe javasolt, ígért, vizionált: a társadalmi nyomorúságot kiküszöbölő új szociális világot, az emberi megalázkodást megszüntető, új egyedi emberi méltóságot, mindannak - ismételjük - eufórikus pátosza, mágneses vonzása, mámoros kívánása nem valamely rendszer átgondolt filozofikusságával jelent meg, hanem a kijelentés, a kifejezés feszítő atmoszférikusságával, sürgető érzelmiségével, akarati ellenállhatatlanságával. Ezért tűnik számunkra úgy, hogy a marxista Lukács György elhárító, sőt, megbélyegző vélekedésével szemben annak a vele hevesen vitázó Brechtnek, vagy a marxista Werner Mittenzweinek az oldalán áll ezúttal erősebb igazság, aki maga is látja ugyan, hogy gondolatilag nem lehet szigorú bölcseleti logikájú rendszerbe rendezni sem jövőlátomásaikat, sem múltmegítélésüket, de érzelmiségük, elszánásuk, akarásuk iránya, ereje, hatása nélkül s poétikájuk átformáló energiái nélkül nehéz volna elképzelni a 20. század további törekvéseit, különösen pedig éppen azt, amely a mindenkori jelen mindenkor bekövetkező szorításából folyton egy szélesebb s mélyebb ember- és társadalomkép irányába keres kitörést. Azt pedig már Kurt Pinthus észrevette s leírta a Menschheitsdämmerung harmadik kiadásában, hogy azok közé az irányok közé tartozik ez, amelyek, robbantó voltuknál fogva, nem hosszú életűek, de részint erősen áthagyományozok, részint újra éledők, de megint és mindig csak rövid szakaszokra. Mennyire valóságos az irány áthagyományozó ereje, arra a sok kínálkozó illusztráló példa közül nálunk talán József Attiláé a legbizonyítóbb, legátütőbb. Egyre inkább a kötött, az öröklött versformák mestere ő, ám mégis elmondhatjuk, alig valakinek a hatása mutatható fel elődei közül nála mindvégig oly világosan a nyelv- és képkezelés tekintetében, mint Kassáké, s fordítva: Kassák ihletését a nyelvi s képi struktúra tekintetében alig lehet az irányzaton kívüli klasszikus rangú (s ezúttal egyben klasszikus alkotásmódú) költők között jobban érzékelni, mint József Attilánál. S hogy mily erős az irány más-más modulációjú újra meg újra éledő képessége, arra nézve elég hivatkozni arra, miképp öntötte el ez az irány a második világháború után nemcsak klasszikus keletkezési területét, sőt, ezúttal elsősorban nem azt, hanem az egész európai típusú költészetet, kivált éppen azt a poézist, amely a borzalmak után új világért szállt síkra s hozzá új eszméket keresett. (Az alig kihagyható költészettörténeti láncszem) írásunkat azzal indítottuk, hogy a nagy, tudatos és következetesen keresztülvitt stílusváltások, különösen a lírai költészet terén, a vers nyelvi, azaz beszédszerkezeti összetevőinek arányában és alakításában, egyszóval fölhasználásában ragadhatok meg a legjobban. Az expresszionizmus - vagyis nálunk Kassák első korszaka - után történtek az irányzat előtti állapotokhoz való visszakapcsolások, illetőleg az irányzat térhódítása előtti állapotokból való más irányzatú, más módszerű, más stílusú tovább155