Németh G. Béla: Kérdések és kétségek. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1995)
A Nyugat utolsó évei
egy, még egészen fiatal Weörest leszámítva. A Nyugat ekkor igazában olyan nívós irodalmi lap, melynek immár esztétikai szintje, s nem irányzati újsága biztosít - a politikai nyomás következtében megfogyatkozott literális lapok közt - központi helyet. Az első világháború után föllépő három, tán legjelentősebb tehetség - a már halott József Attilát most nem említve - Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Németh László egyetlen sorral sincs a lapban ezekben az években jelen, holott Márairól esszében, kritikában, széljegyzetben egyaránt nagy elismeréssel szólnak, s ha ritkábban is, de Szabó Lőrinc sem marad dicséret nélkül, s Németh szorosabban vett irodalmi termékeit is, pl. a VII. Gergelyt., igazán méltányolják. (József Attiláról pedig itt és ekkor írja le Babits mély rokonszenvel kifejező és sajnálkozó sorait arról, hogy viszonyuk úgy alakult, hogy az megakadályozta együttműködésüket. 1941,1,230.) Babits, aki Schöpflin és Illyés szerkesztősége mellett főszerkesztőként jegyzi a lapot, halála előtt néhány hónappal egy rendkívül világos történeti áttekintésű, irányzatérzékelésű, minőségmegítélésű dolgozatot tett közzé az írók a két háború között című kritikai és esszéisztikus írásai gyűjteménye előhangjául ( 1941,1, 227-230.), melyben közvetetten, voltaképp maga mondja ki, hogy a Nyugat immár beteljesítette azt a szerepet, amely a história alakulásmenetében néki jutott osztályrészül. Az egyik Ady nevével jelezhető. Ady - Babits úgy véli - egyszerre volt egy idejétmúlt, epigon irányzat szétzúzója s egy olyan felszabadító erejű, egyedi, nagy művészetű új költészet megteremtője, amely azonban vele egyben le is zárult. Sokan panaszkodnak - mondja-, hogy Adynak nincs elég ismertsége és ismertetettsége, népszerűsége és népszerűsítettsége. Ez, szerinte, egyáltalán nem áll meg. Csakhogy Ady ismertsége, főleg pedig népszerűsítése nem elsősorban irodalmi, művészi, esztétikai, hanem közéleti, eszmei, politikai. A költészet alakulása, szerinte a Nyugat nagy korszakának más irányába haladt, mint ami Adyé volt. Nem azt mondja, hogy az övében. Kosztolányi jelentőségével és hatásával tisztában volt, de Tóth Árpádot és Juhász Gyulát is nagyra becsülte. Két nemzedéknyi időről tartja úgy, hogy annak tagjait egyéb, főleg külhoni befolyások mellett és előtt a Nyugat, mégpedig nem az Ady által képviselt Nyugat szelleme indította útjára, bocsátotta szárnyára. Ő „jobbára szelíd költő"-ként karakterizálja őket, „akik megtagadva elődeik harcos és politikai hajlamát, eltűnt békekorok világába vágyakoznak vissza. ” (Uo., 230.) Babits itt kitért őket illetően az esztétikai értékminősítés elől. Az irodalomhistorikus ezt nem teheti; részletekbe viszont itt ő sem bocsájtkozhat. így meg kell elégednie általánosságoknak tűnő jelzőkkel: szinte többségükben a mesterségüket kitűnően értő, színes és gazdag érzelemvilágú jó költők, sőt, némelyikre a jelentős nevezet is illik, de klasszikus nagy költőkként emlegetni őket - mint az Ady-Babits-Kosztolányi hármast - az irodalomtörténeti tárgyiasság s az esztétikai hitel sérelme nélkül aligha lehet. Akár Kálnokyról, Jékelyről, Jankovichról, Vas Istvánról, Takáts Gyuláról, Nagy Zoltánról, Török Sophie-ról, az ekkori Radnótiról, akár náluk kevésbé ismert társaikról lett légyen is szó. 225