Pócs Éva (szerk.): Lélek, halál, túlvilág. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben - Tanulmányok a transzcendensről 2. (Budapest, 2001)
Halotti rítusok, halál és társadalom
azt jelenti, hogy az egyes személyeknek más és más kapcsolatuk van a halállal és a halottakkal.18 Ez a kapcsolat sem nem univerzális, sem nem egyértelmű: van, hogy az elhunythoz közelállók siratnak jobban, van úgy, hogy a távolabbi rokonság, vagy éppen egyikük sem, hanem a felfogadott specialisták.19 A halál- és életösztön viaskodását kell megjelenítenünk azokban a pillanatokban, amikor szeretteinket temetjük. Vannak, akik a halált nem tudják vagy nem akarják elfelejteni, és ezért a közösség tovább élteti a halálfolyamatot. Az újratemetések is lényegében a halálfolyamat meghosszabbítását s annak megszépítését szolgálják. Az újratemetés lényegében „el nem temetés”, az élőkkel való kapcsolatok hosszabbítása. Erre már Uno Holmberg felhívta a figyelmet, amikor a finnugor halálképet taglalta, mondván: „A halottak továbbra is igénylik az élők segítségét és támogatását.” Holmberg Novickij korai leírását idézi a vogulok-osztjákok halottkultuszáról: az özvegy elhunyt férjének képmását elkészíti fából, és azt felöltözteti elhalt férje ruháiból készített ruhadarabokba, férje helyére ülteti, főz neki, ölelgeti, csókolgatja. Majd néhány év múlva eltemeti ezt a babát is.20 A halottak életmeghosszabbítását, illetve a halálfolyamat kiterjesztését tehát többféleképpen lehet elvégezni. Az el nem temetés vagy az újratemetés egyaránt ezt szolgálja. Általában azokat kell újra eltemetni, akik vagy „rossz halállal” (például igazságtalanul) haltak meg, rossz helyen vagy éppen rossz időben. Sokan megírták már, hogy a magyarok történelmében a halálnak és az újratemetéseknek kultusza van.21 Az újratemetésekre valóban sok példánk van a magyar történelemből, legfőképp politikusok, arisztokraták és művészek - a nemzeti kultúra fontos személyiségei - esetében. Erről is írhatta volna Krúdy Gyula: „Különös korunk egyik tünete, hogy senkire sem lehet mondani, hogy biztosan meghalt.” Nem minden irónia nélkül írja Heller Ágnes is: „A temetés előtt az elhunytat azonosítani kell. Enélkül ugyanis előfordulhat, hogy az állítólagos halott rögtön a temetési szertartás után újból munkához lát.”22 A magyar újratemetettek közül az egyik legfigyelemreméltóbb József Attila, akit négyszer temettek el; először Balatonszárszón, halála után, 1937. december 6-án. Második temetésének időpontja 1942. május 3.; ezt a nyughelyét az antifasiszta József Attila-emlékbizottság választotta ki. A harmadik temetés 1959. május 20-án, a Kerepesi temetőben történt. Ekkor a munkásmozgalmi pantheonban kapott helyet, bár ez az áttemetés még a mai napig sem teljesen világos és tisztázott. Legutolsó újratemetése a család kérésére 1994. május 17-én volt, s ekkor a „mama” mellé került nemcsak József Attila, hanem testvére, Jolán is.23 Az újratemetés mintha valóban magyar sajátosság lenne, hisz már István királyt is - szentté avatása után - 1083-ban újratemették, az akkori székesfehérvári Bazilikában. Szent királyunk azonban hiába kapott méltó sírhelyet az általa épített templomban, csontjait ereklyeként széthordták. A bajor hercegi családból származó Gizella királynéval is hasonló eset történt. Már eltemetésének körülményei is sokáig tisztázatlanok voltak. Azonban bizonyos, hogy a passaui Niedernburg kolostorában eltemetett és Gizella királyné csontjaiként emlegetett maradványokat „Szent Gizella” földi relikviáiként tartják számon mind a németek, mind pedig a magyarok. Fontos személyiségek földi maradványai mindig külön életet élnek; szentek, királyok, nemzeti hősök, sztárok csontjait, ruhadarabjait, használati tárgyait 320 KÜRTI LÁSZLÓ