Pongrácz Mária (szerk.): A vallások és az európai integráció II. - Pax Romana Könyvek (Budapest, 2000)
Mi volna a társadalmi integrációt is segíteni kész keresztény és zsidó teológia, illetőleg mit tud e tekintetben felajánlani a magyar hozzájárulás?
tuális értelemben csakis közösségi értelemben fogható fel) végéhez közeledik. Ezt a folyamatot a holokauszt ténye részben siettette, részben késleltette, nagyobb, elvi perspektívákban azonban közvetlenül nem felelős érte. Felelősségről beszélni amúgy is félrevezető lenne, hiszen a modern kor liberalizmusát bármiért is felelőssé tenni csak félreértésekre adhatna alkalmat. Még ha a zsidóság asszimilációja a befogadó közösségek részéről a legjobb indulattal történt is, objektíve olyan körülmények között következett be, amikor a társadalmi-vallási izoláció a modernitás technikai-társadalmi körülményei között már fenntarthatatlannak bizonyult. A zsidóság a Törvény népe, és a számára vallásilag kötelező törvényeket csak egy közösségi életformában lehet fenntartani. Amint ez a közösségi életforma megszűnik (és az utolsó két évszázadban - elsősorban a technika fejlődése folytán - egyre viharosabb formában kényszerült megszűnésre), a vallás kötelezte életformának is meg kell szűnnie. Az asszimiláció a zsidó vallás természete (és nem külső körülmények) alapján elszakíthatatlan a szekularizációtól, elsősorban a vegyes házasságok megakadályozhatatlansága miatt. A hagyomány mint fogalom teljességében átalakult, és átadta helyét egy jó értelemben költői, rossz értelemben szentimentálisán felületes dekorativitásnak, ami főleg a közép-kelet-európai chaszid hagyomány nagyjából kiüresedett külsőségeit próbálja megőrizni. Véleményem - és ismét csak a saját véleményem - szerint a valódi zsidó hagyomány két komponensből építkezik. Az egyik Istennek választott népével kötött szövetsége, a másik ennek mindennapian kötelező megélése, a tanulás kötelezettsége. A filozófia töméntelen mellékútján tévelyegve, vissza-visszatérve az eredeti értelmezést megközelítő vagy azt módosító felfogáshoz, az az ótestamentumi istenkép, melyet e szövetség megkötéséhez asszociálunk, az emberi gondolkodás újkori természeti változása folytán maga is megváltozott. Legalábbis annyiban, hogy elvesztette feltétlen egyértelműségét. A tanulásnak az a módja pedig, amit az egyszerűség kedvéért talmudista hagyománynak nevezhetünk - a dolgok mélyére hatoló, értelmüket a végsőkig tisztázni akaró, a kérdezés filozófiáján alapuló gondolkodási mód, amelynek nyomai a modern filozófiában nagyon is megtalálhatók - lassanként el kell veszítse gyökereit. Könnyen lehet, hogy későbbi fejlődésük ezekből a gyökerekből ered, s a reláció e talmudista gondolkodásmód termékenyítő hatása és például Marx, Freud, Husserl, Buber, Derrida, Lacan, Lévinas gondolkodásmódja között többé-kevésbé szorosnak mondható, a gyökerektől azonban mindinkább távolodónak kell bizonyulnia. Magam főleg Németh Andor közvetítésével próbáltam e gondolkodásmód lényegét József Attila költészetében kimutatni. Alig hiszem, hogy későbbi költőink életművében egy ilyen kísérlet sikerrel járhatna. Felszólalásom elején hangsúlyoztam, hogy csakis saját véleményemet fogom elmondani. A zsidóságnak mint spirituális alapon szerveződött társadalmi közösségnek megszűntével mind vallási, mind szellemi lehetőségei megszűntek, bezárultak. Ha az Isten felé vezető utat keresi, ezentúl azt már csak egyedülálló individuumként, leginkább a kereszténység irányában te140