Szinetár Miklós - Kozák Gyula: Így kell ezt! …Vagy másképp. Szinetár Miklós elmondja életét Kozák Gyulának (Budapest, 2003)

Szinetár: Ez maga volt a gyerekkori fertőzés. A Nemzeti Színház egyik vonzereje az volt számomra, hogy ott meleg volt, mert fűtöt­tek. Én otthon úgy fáztam, hogy három ócska, rongyos dunyha alatt aludtam. A Nemzetiben meg meleg volt, és felment a függöny és szép díszletek voltak, meg szép ruhák. Számomra a színház azóta is szép díszletet jelent, és utálom azokat, akik csak a mocsokért, a koszért csinálnak színházat, mert nekik biztos jó otthonuk volt, nekik nem kellett színházba menni azért, hogy valami szépet is lát­hassanak. Kozák: Ezzel nem teljesen értek egyet, mert szerintem van, aki lázadásképpen csinálja a lepusztult, szegény-színházat. Szinetár: Erről nekem egy sokkal későbbi, párizsi élményem jut eszembe, amikor Ionescót néztem egy szándékosan koszos kis színházban, egy szörnyű kis pincében, 1965 körül. És úgy láttam, hogy a hangsúlyozott lepusztultság is a rituálé része. A nézőtéren pedig nagyon sok nercbundát számoltam össze. És utána minden­ki ment a drága vendéglőbe vacsorázni. Nekem gyerekkorom óta az a színház, ahol lent ülnek a szegények, és fönt van a szépség, és nem az, hogy fönt van a rondaság, és lent ülnek a gazdagok. Kozák: Emlékszem az egyik interjúdra, amikor azt mondtad, hogy az Opera az egy királyi műfaj. És ebben a királyi műfajban benne van, benne kell lennie a pompának. Szinetár: Hogyne. Én a színházban utálom a randát. Engem borzasztóan érdekelt mindig a világ képmutatása, és amit én csi­náltam, az mindig a hazug viselkedésről, az emberi lélek randaságairól szólt, leleplező volt, ironikus és kritikus. A viselkedés, az árulás, a hazugság mocska érdekelt és nem a látvány csúfsága. Ez két teljesen különböző dolog. * 1946 után életem - komolyan mondom - legszebb évei következ­tek: folytattam a gimnáziumot, 1949-ig jártam a Madáchba, ahol diákkormány volt, amelyben én miniszterelnök-helyettes voltam. Harcoltunk a fasiszta tanárokkal, lázadtunk ellenük, ez egy nagy­szerű korszak volt számomra. Ahol nekem azért kellett harcolni a ma­gyartanárommal, hogy József Attilát lehessen szavalni. Hát persze, akkor még József Attila destruktívnak számított. „Tiszta szívvel betö­rök, ha kell embert is ölök" - ordított rám a tanár - ez magának költő? Visszatérve a zsidó dologra, azt még nem mondtam el, hogy a háború előtt már két évet jártam a Madách Gimnáziumba. Most lesz a Madách-bál [2002. június eleje], és engem fölkértek díszelnöknek - örömmel elvállaltam persze -, eljött hozzám egy hallgató, és 17

Next