Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Félünk lenézni a mélybe". Zeneélet 1945-1948
1939-től, amikortól törvény engedélyezte vagy korlátozta a „fajilag” diszkriminált muzsikusok szereplését a nyilvános zenei életben, Ránki György azok csoportjában találta magát, akik számára a döntés úgy hangzott: nem. Ez a gyötrelmes helyzet az extravertált alkotószemélyiséget szinte teljesen megbénította. Ellentétben például Kadosa Pállal, aki a legnehezebb években, a zeneszerzésre legkevbésbé alkalmas körülmények között művészetének új, magasrendű irányát érlelte ki, Ránki a vészkorszakban alig pár sort komponált. Mindössze néhány dalt írt, amelyek közül a kései hallgató személyes állapotra s korra legjellemzőbbnek az 1942-ből származó József Attila-megzenésítést érzi: Emberiség. Ránki György zeneszerzői alkatának fő sajátossága ebben a számunkra hozzáférhető első művében már világosan áll előttünk. Mondandóit, még ha azok egyéniek is, mindig valamely általános zenei típus révén közli, szinte kölcsönzöttnek tűnő jellegzetes attitűdöket, műfajokat és hangvételeket használ (intonációt, ahogyan Aszafjevre utalva maga is mondja korábban idézett visszaemlékezésében). József Attila szonettjével szembesülve meg sem kísérli, hogy a vers egyes képeit zenéjében, zenéjével közvetítse. Amire felfigyel, az a költői műfaj - siratóének, threnos. Ehhez keresi meg az illő zenei köntöst. Ránki addigi életének egyes periódusaiban beható folklórtanulmányokat folytatott. Párizsban André Schaeffner mellett a Musée de l’homme távolkeleti népzenegyűjteményébe nyert betekintést, a háború alatt Kodály foglalkoztatta a magyar népzene rendezésében. Elképzelhető, hogy e tanulmányok során megismert népi siratódallamokat. De talán zsidó melizmatikus panasz-ének stílusára is visszaemlékezett az Emberiség komponálásakor: mindenesetre a verset szabadon utánérzett siratóstílusban adja elő. A szonett első két, négysoros strófája kötetlenül, modellsorokat követő rögtönzésként hangzik el, pár arpeggio-akkord után a zongora elhallgat, az énekszólam pedig rubato ritmusban kántálja végig a maga díszített, ereszkedő vonalú, pentatonizáló dallamsorait, amelyek közül csupán az utolsó sor íze erősebben magyaros. A két terzina előadása valamivel kötöttebb, tempósabb; itt az ereszkedő dallamsorokat akkordikus kíséret rácsozata hordozza. De ez a drámai célú fokozás sem töri át az emulált műfaj, a rögtönzött sirató keretét. Mire véget ért a háború, Ránki György negyvenedik éve küszöbére ért, és lényegében életmű nélküli zeneszerzőként állt a pálya kapujában. Újraindulása, vagy első igazi indulása valamelyes tanácstalanságot árult el - mintha némi bizonytalansággal kereste volna, milyen műfaji csapást kövessen, milyen feladatokon mérje le erejét. Egy színpadi kísérőzenétől eltekintve csak f947-ben kezdett rendszeresen komponálni. Akkor egyszerre három darabot írt. A legnagyobb igényű mű a vegyeskari kantáta József Attila versére: A város peremén. Másik két szerzeménye hangszeres kamaramű, szonáta és szvit. Műfaji tekintetben tehát mintha a „jámbor ambíciók” győzedelmeskednének: a hosszú, aszályos évek után a komponista fel akarja venni a „komoly” zeneszerzés fonalát, amit - saját akaratából? a kor kényszerére? - még növendék korában kiengedett kezéből. Tartalmilag azonban az új darabok nem felelnek meg a nagy hangszeres zene legitim igényeinek. Csupán játékos karakterek kidolgozására futja erejükből, szerény apparátuson. Egyiküket a szerző 2. zongoraszonátának címzi (a sorszámozással a fiatalkorban írott, elveszett első emlékét őrizve). A komolykodó címzés mögött talán ironikus szándék rejlik, valójában a szonatina, a szonátácska cím jobban megfelelne formának és tartalomnak, vagy talán még találóbb lenne, ha ezt a sorozatot is szvitnek címezné, mint egyidejű hegedű-zongoradarabjait. A három tétel csupán jelzi a megvalósítani kívánt karaktereket; mindegyik jófor196