Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Nem én kiáltok, a föld dübörök". Magyar zene sztálin halála után
bartókiánus, a Rajk-körhöz tartozó értelmiségi kommunista saját vallomása szerint hatalmas belső ellenállást leküzdve tudott csak alkalmazkodni a zsdanovi határozat nyomán meghirdetett új zenepolitikához. Az 1940-es évek végétől írott, lelkesen fogadott szocialista realista zenéjét ő maga kevésre értékelte, és visszatekintve „tingli-tanglinak” minősítette (saját kifejezése egy önmarcangoló megnyilatkozásában a Zeneszerző Szövetségben). Amikor Sztálin halála és Nagy Imre fellépése után az első fénysugarak megvilágították a kommunizmus hazugságokkal teli közelmúltját, Szervánszky addigi ellenérzései mély lelki válsággá sűrűsödtek, s a téboly határán járó meghasonlást idéztek elő: „Hagyják őt békében, mert néha az az érzése, hogy megőrül” - kiabálta egy 1955-ös párttaggyűlésen. E hónapokban a ráció alig kapott szerepet megnyilatkozásaiban, mondandóját alig volt képes artikulálni. De a kiábrándult, kétségbeesett Szervánszkynak megmaradt a kommunikáció legfontosabb eszköze, a zene nyelve. Legmélyebb válságának idején két nagy elődöt hívott segítségül a megszólaláshoz. Az egyik a zaklatott lelkű költő, József Attila, akit a kommunista lélektani nyomás húsz évvel korábban hasonló helyzetbe hozott. A másik Bartók Béla, kinek posztumusz meghurcoltatására Szervánszky égető személyes szégyenérzettel emlékezett vissza. E két példakép lelki irányítása alatt született meg 1954-ben addigi legnagyobb szabású kompozíciója, a Költő születésének 50. évfordulójára emlékező Concerto József Attila emlékére. Szervánszky politikai ellenlábasa, Szabó Ferenc ugyanezen hónapokban dolgozott Föltámadott a tenger oratóriumán; így történhetett, hogy a magyar zeneszerzés - legalábbis a „szövetségi zeneszerzés” - két, kibékíthetetlenül szemben álló táborának vezéralakja pár heti időbeli távolságra mutatta be új művét, a maga zenébe öntött érzelmi-politikai állásfoglalását e forradalomba rohanó években. A kettős bemutató hatása alatt írta Szabolcsi Bence plutarkhoszi „párhuzamos zenekritikáját”; első részében Szabó Ferenc oratóriumát, a másodikban Szervánszky Endre nagyzenekari Concertóját jellemezte. Mégpedig úgy, mint tézist és antitézist; kiélezve a két szerző, a két mű, a két hangvétel közötti ellentétet. Idézzük Szervánszky Concertójának jellemzését: Szervánszky Endre műve nem jutott a kibontakozásnak olyan bizonyosságáig, de nem is vágyott erre a megoldó kicsengésre. Az ő ereje másban áll s költői készsége amilyen rokon, olyan ellentétes is Szabóéval. O inkább Bartók küzdelmes hangját folytatja, s jellemző, hogy József Attila költészetéből is leginkább ezt a hangot, ezt a lázas mozdulatot ragadta meg. Ő a lázongóbb, a megszállottabb, a vizionálóbb természet; látomásai néha úgy fogják körül, mint a vándort az erdei éjszaka árnyai, mint az álmodét a lidércnyomás. [...] Ám amit [korábbi műveihez képest] elveszített derűben, békében és harmóniában, azt sokszorosan megnyerte szuggesztív erőben - igen kevés olyan átható erejű műve született az új magyar zenének, amilyen az övé. Concertójának épp ezért nem a „derűs”, hanem a komor és lázadó tételei hatnak legmeggyőzőbben. Szabolcsi Bence „a múltat oly nagy erővel idéző földrengés-, tűzvész- és félrevert harangzenékben” ismerte fel Szervánszky legsajátosabb, legegyénibb és legmegrendítőbb hangját. De valóban a múltról beszél-e a zene? A partitúra első lapján a zeneszerző közli a tételek programját adó verseknek azt a néhány sorát, amelyek képzeletét lángra gyújtották. Az első tétel esetében a mottó A Dunánál kezdősorait idézi: „A rakodópart 407