Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Szegény Magyarország". Magyar zene a 2. világháború alatt
darab bemutatóját 1942. március 16-ra tűzte ki az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, de a jelzett napon nem az új mű, hanem Kadosa Zongoraconcertinója hangzott el, a szerző közreműködésével. Az okot nem ismerjük; talán a szóló előadására kiszemelt hegedűst akadályozták a körülmények a felkészülésben vagy a fellépésben; az is elképzelhető, hogy ismét Kadosa önkritikája lépett működésbe, és visszavonta a darabot. Tény, hogy a 2. hegedűversenyen még 1956-ban is talált korrigálnivalót, elsősorban a hangszerelésen. Bemutatójára végül csak 1967-ben került sor. Előadását lemezfelvétel is rögzítette, Kovács Dénes gyönyörű szólójával. Ilyen körülmények között különös óvatossággal szabad csak kapcsolatot keresni mű és keletkezési kora között. A 2. hegedűverseny kétségtelenül oldott, harmonikus darab, kevésbé hajlik a neobarokk ironizálásra, mint a korábbi concertinók. Második tétele variációsorozat, témája és kidolgozása Kadosa legszebb, legőszintébb lírai megnyilatkozásai közé tartozik. Megpillanthatnánk a meleg dallamosságban, a tartózkodó klasszicizálásban a háború kiváltotta rehumanizáció jegyét - ha biztosak lennénk benne, hogy a mű fogantatása nem korábbi. Békés és békítő melodikus stílusa már a harmincas évek végének nyelvezetét is jellemezte; különösen aktuális volt ez a hegedűverseny műfajában, amelyben sok zeneszerző igyekezett visszaadni valamit a zenének az avantgarde évtizedek során elvesztett meleg dallamosságából. A háború küszöbén keletkezett a József Attila-verseket feldolgozó, kórusra, szólistákra és zenekarra írt kantáta: De amore fatali, mely új műfajt képvisel Kadosa életművében. A műjegyzékben 1938-1940 szerepel a keletkezés évszámaként, de a ciklus első, kiszenekarral kísért változatát már 1939. december 8-án bemutatták, a költő halálának második évfordulóján rendezett emlékesten. Felszíne szerint a kantáta nem reagál közvetlenül a politikai égbolt elborulására, mint később Veress Sándor Augustinus-zsoltára: szövegei József Attila szerelmi líráját képviselik, a címben is kifejezett sorsszerűség, fatalitás elsődlegesen a szerelemben rejlő tragikumra utal. De tévednénk, ha emiatt egyértelműen és kizárólag a szerelmi líra kategóriájába sorolnánk a kantátát. József Attila szerelmi költészete primer létköltészet, és Kadosa már a versek kiválasztásával aláhúzza és általánosítja a szerelmi poézis egzisztenciális üzenetét. A szerelmi sorsszerűség a legszélsőségesebb, önmagukon túlmutató metaforákban jelenik meg a Sacrilegiumtól, a szentségtöréstől kezdve egészen a gondolatban elkövetett gyilkosságig - Magány, a ciklus záródarabja. Középütt a Sas című Flóra-vers megzenésítése áll, tömény zenei allegória a végzetes szerelemről, mely ragadozó madár alakjában lecsap áldozatára. E tételben két kortárs különös találkozásának lehetünk tanúi: ugyanebben az időben dolgozta fel Viski János híressé vált szimfonikus költeményében Balassi Bálint hasonló tartalmú Enigmáját. Az egyazon nemzedékhez tartozó zeneszerzők tehát, ahelyett, hogy szerelmi tárgyról szólva gondtalanul elmerülnének az érzékiség varázsában, mintegy fellépnek a vártára, s az eget kémlelve sorsmadarak röptét lesik. S a ragadozó, melyet várnak, meg is érkezik, hogy az egyén személyes helyzetétől függetlenül elragadja a számára legkedvesebbet. Kadosa Pál a végzetes szerelem kantátájában a világmindenség mértékére növelte fel az egyéni balsejtelmeket annak az évtizednek a küszöbén, amely azután minden balsejtelemnél nagyobb csapással sújtott le a vallási közösségre, amelyhez tartozott, az országra, amelyben élt, a nemzetre, amelyhez mindvégig és mindennek ellenére hűnek vallotta magát, a kontinensre és kultúrára, amelynek karakteres építője volt. Végzetesen kiélezett egzisztenciális helyzetére a zeneszerző paradox választ adott. Új művek 83