Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
Hét bő esztendő
felháborodása alapján Németh fenntartásai József Attila politizáló verseivel szemben korántsem voltak olyan erősek, mint ezt a korábbi kritika a Shakespeare, Kosztolányi és a pillanat című írás alapján hihetnénk, mégis, emlékiratából is az derül ki, hogy számos kifogása volt barátja túlzott politikai elkötelezettsége ellen. A Külvárosi éjről írott méltatás szerzője nem adta fel azokat az elveit, amelyek szerint a hiteles lírai hang összeférhetetlen a politikai állásfoglalással és az ideológiai tartalmak közlésével, a „nyílt pártköltészettel, az agresszív szatírával, a dogmatikus retorikával". A „marxi társadalomfilozófiára", amely József Attila „költészete felett lobog", nem sok jó szót pazarolt. Ellentmondást látott az „aranycsengésű", „nemes" költői szó és a versek intellektuális tartalma között. Példa említése nélkül utalt olyan versekre, „ahol már az intonáció elhibázott, s ahol az énekhang, a lélegzetvétel ritmusa ellenkezik a tartalommal"; „néha tova kell siklanunk a szöveg felett, hogy ne halljuk csak a zenét". Majd így általánosított: „A hang és tartalom gyakori összeférhetetlensége tagadhatatlan tehertétele József Attila poézisének." Ezek a kritikusi morgolódások nem fedhetik azonban el a tényt, hogy Németh letette a kritikusi fegyvert a József Attila által választott költői gyakorlat eredményei előtt: „A Medáliákat talán csak én szeretem - de ha igazságos akarok lenni, el kell ismernem, hogy ez a kis füzet sokkal érettebb, sokkal férfiasabb és erőteljesebb, mint a Nincsen apám, se anyám számomra igen kedves kötete." Az elvi fenntartások és a teljes gyakorlati elismerés közötti ellentmondást úgy iktatta ki, hogy a zeneiség és a gondolatiság általa megállapított feszültségének sikeres feloldását egyszeri, általánosíthatatlan csodának minősítette: „A Külvárosi éj új verseiben ez a muzikalitás lehozta a mennyezetről, magába szívta, magához hasonította a marxi világítótestet, és annak igazsága most az inspiráció bensejéből hevít, bizonyít." Barátja szerinte veszélyes, bár sikeres akrobatamutatványt produkált új verseskönyvében: „játékká stilizálni a nehézségekkel való viaskodást, vibráló villanásokká anyagtalanítani az anyagot." Ezzel Németh Andor, még ha metaforikus nyelven is, rátapintott az érett József Attila poétikájának lényegére, a tisztátalan anyagból, a valóság nehéz tartalmaiból a nyelv mágikus használata révén kivívott tiszta költészetre. Megállapításai - mutatis mutandis - a kései korszak költeményeire is érvényesek lesznek.52 József Attila költészetét 1933-ban egy másik, még obskurusabb lapban, a Porondban közölt jelentős írásában is szóba hozta. Különös kísérlet a Miniatűrök című írás: elmélkedések sora, amelyekben Németh a kortárs magyar és világirodalom hozzá közel álló alakjait együtt tárgyalta. Annyiban az Új irányok a világirodalomban gondolatmenetét folytatta, amennyiben a modern ember három nagy reprezentálójaként ott megnevezett Proustról, Joyce-ról és Valéryről itt külön kis fejezetet, „miniatűrt" nyitott. Az említett nyugatbeli publikációval és a Miniatűrökkel újrakezdte azt a tevékenységét, amely Bécsből történt hazatérése után ha félbe nem is szakadt, de kissé alábbhagyott: a világirodalom szemlézését, a kortárs európai irodalomban feltűnő, jelentős művek számbavételét. Proustot már Bécsben, 1922-ben felfedezte, s hatalmas életművével való gondolati birkózását már korán elkezdte. A Miniatűrökben a Proust újszerű emberábrázolásáról írottak közvetlenül a húszas évek eleji Proust-íráshoz kapcsolódtak vissza. A harmincas évek során még számos alkalommal, makacs következetességgel visszatért „a kíváncsiság zsenijének" teljesítménye fölötti meditációhoz. A Joyce-ról írott 52 Külvárosi éj József Attila új költeményei, A Toll, 1933. január 31. (V évf. 1. sz.) 22-24. 188