Tverdota György - Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila (Budapest, 2003)
"Szublimálom ösztönöm"
JÓZSEF ATTILA KULTUSZA A PSZICHOANALÍZISBEN 117 A „korai idillt” a Közietek lettem én bolond című könyv, Bókay Antal, Jádi Ferenc és Stark András 1982-ben megjelent műve sokkal erőteljesebben megzavarta, mint a freudomarxizmus újrafelfedezése. Ezt az írást többen Révai szellemének reinkarnálódásaként fogták fel, holott ez a - az akkori viszonyok között - radikálisan társadalomkritikai irányultságú könyv pontosan azokat a folyamatokat tárta fel, amelyeknek során, többek között éppen Révai módszerével, a „másságot” devianciaként, elmebajként bélyegezték meg - és erre József Attila volt a (talán nem mindenben körültekintően kiválasztott) példa. Mindenesetre a Bókay-Jádi-Stark-könyv alapjában kérdőjelezte meg a hagyományos betegségmodellen alapuló pszichoanalitikus felfogást, és új megközelítések szükségességét fogalmazta meg. Bókay, Jádi és Stark kérdésfelvetése messze túlmutatott József Attila személyén. A költő súlyos traumákkal és válságokkal terhes életsorsa ugyanis nem csupán lezárt történetként érdekes a pszichoanalitikusok számára, hanem úgy is, mint olyan - személyesen átélt - társadalmi modell, amely páciensek százait csábította és talán csábítja ma is követésre, olykor a legvégső konzekvenciákig is, a „Semmi ágán ül szivem”, vagy a „Tudod, hogy nincs bocsánat” jegyében. Ezek a tapasztalatok újra és újra felvetik, hogy az elmúlt évek és évtizedek mennyiben és hogyan termelték újra a költő által megszenvedett traumatikus társadalmi feltételeket, amelyekben a diszkrimináció és a megbélyegzés mechanizmusai formális és informális szinten egyaránt jelen vannak. Továbbá, hogy a mai pszichoanalízis hatékonyabban tudja-e megelőzni a József Attila-típusú emberek tragikus életútját. Ez a probléma pedig már visszavezet azokhoz a terápiatechnikai elméleti kérdésekhez, amelyek éppen József Attila kudarccal végződő kezelésével kapcsolatban vetődtek fel: ki a felelős, lehetséges-e, hogy a terapeuták közvetett módon maguk hajszolták bele a költőt az öngyilkosságba? Ma már senki nem gondolhatja komolyan, hogy terapeutáinak közvetlenül felelősségük lett volna a költő halálában; a „Bűnbak Róbert”-típusú diskurzusok a maguk személyre szabottságában és történetietlenségében alaptalannak és értelmetlennek látszanak.51 De azt sem gondolhatja senki, hogy a pszichoanalitikusok praxisában és hozzáállásában ne működnének (vagy legalábbis ne működtek volna) rejtett stigmatizációs mechanizmusok, amelyek a páciens és a terapeuta aszimmetrikus hatalmi viszonyából adódnak. E viszony sajátosságainak elemzése József Attila néhány írásában is - így a Rapaport-levelekben és a Szabad-ötletekben is - körvonalazódik. 1 1 Lásd Szőke György, József Attila, Dr. Bűnbak Róbert és a „stigma”, Kortárs 27 (1983): 1166-1168. Lásd még Erős Ferenc, Irodalompszichológiai tamdmány József Attiláról, Pszichológia 4 (1984): 2 sz., 298-305; Gyertyán Ervin, A Goffman-hívők és József Attila, uo., 305-316. A vita elemzését lásd Tverdota György, A komor fóltámadás titka című könyvében, 203-230.