Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
Az értékeket teremtő-megőrző lírai-mítoszi hős önarképei
Feltűnő e motívumok és az őket mozgató ideák rokonsága a Ki viszi át a Szerelmet világával: ami itt megoldhatatlannak mutatkozott, az ott már átlendülhetett a holtponton: megszülethetett és megmaradhatott az élet, amely a „falban megeredt”, s átmenekíthető volt a túlsó partra, az életére, azaz nem a Holdra vetette „az idő”. A most tárgyalt versben csak áttételesen fogalmazódik meg a példamutató-áldozatvállaló magatartás és a költői szerep azonossága, a későbbiben viszont ez is egyértelművé és személyessé válhat. E két mű egymáshoz való közelségét az is mutatja, hogy - ha a közéjük ékelt hosszúversektől eltekintünk -, az életműgyűjteményekben egymás után következnek: az egyik lezár, a másik elindít egy pályaszakaszt. Ebben az űjabb, 1956 utáni szakaszban teljesedik ki a polifon természetelvűség. Két reprezentatív verse a hatvanas évekből a Szárnyak zenéje és A Zöld Angyal. Az előbbit a pátosz, az utóbbit az elégikusság hatja át, s kétfajta, egymást kiegészítő tézist változtatnak költészetté. A Szárnyak zenéje azt állítja, hogy minden teremtés (alkotás, munka) rendkívüli erőfeszítést igényel, azaz minden eredményért meg kell küzdeni, s A Zöld Angyal ezt azzal egészíti ki, hogy minden teremtés egyben pusztítás is, minden eredmény mögött értékpusztulás is rejlik, s ez mindkét versben az embertől függetlenül létező és az emberre vonatkoztatott természetre is érvényes igazság. A Kinek fáj, emberek világának a Szárnyak zenéje105 még egyértelműbben ellenpontja. Az „abszolút” télképzettel az „abszolút” nyáré vitatkozik. Időben is közel: e vers már 1958-ban megjelent a Kortársban. Feltehetően a viszonylag korai keletkezés is magyarázza e mű poétikai sajátosságait, tárgyiasabb jellegét, amely József Attila nagy táj leíró-gondolati szintézisverseinek ihletését is mutatja. A „törvény” verseit írta József Attila, s a törvény Nagy László e művében is kulcsfogalom. Ez a fajta, szikárabban tárgyias-gondolati építkezés jellemzi József Attila! című művét is, ugyancsak a törvény képzetkörével összekapcsoltan. Hasonló példa e korszakban alig akad. Eleve információértéke van a szokatlan formának: kiemeli a verset. Az összegző igény ezt indokolttá teszi. Természetesen Nagy László sajátjává alakítja a József Attilá-s formát. Feltűnő nála a tragikum végletes átélése, a felfokozottság, a nagyszámú ellentét, amelyek egymástól képileg elkülönülten, s képileg és csak ritkábban fogalmilag mutatkoznak meg. Rendre a két szélső pólus szikrázik össze, a köztük való átmenetek alig érzékelhetők. Ez hirtelen és nagy érzelmi hullámzást biztosít. Nemcsak a fogalom alakul át képpé, hanem a társadalmi kép is természetivé. E mű -118