Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A látomásos-szimbolikus-mítoszi szemléleti-poétikai forradalom
Ady egy ezeréves ország összeomlását jövendölte meg, József Attila az ideális társadalmat hirdető eszmerendszer és mozgalom csődjét látta meg. Nagy Lászlónak valamiképpen mindkettőben része volt: az ezeréves paraszti rend és a kommunizmus utópiája egyaránt széthullott a szeme láttára. Mindegyiket szükségszerűnek ismeri el: az előbbit a történelem változásainak, az utóbbit a naiv utópia feladásának fényében. De a modern társadalom igenlése sem feledteti vele az ezeréves értékeket, s a csalódás miatt sem ad fel minden utópiát, hiszen a jövőről való gondolkodás mindig utópikus, e nélkül viszont nincs igazi tartalma a létnek. Új elemként társul mindehhez Nagy Lászlónál a természeti szféra radikális veszélyeztetettsége, amelyet nála már nem a kozmoszban uralkodó fizikai törvények idézhetnek elő, hanem a földi ember technicista őrülete. Ady azzal a rémlátomással küszködött, hogy ő a „legutolsó magyar”, József Attila bízott abban, hogy a jövő az ő létidejében tapasztaltnál emberarcúbbá válik, Nagy Lászlónak már az emberiség pusztulásával is szembe kell néznie. Adynál mindvégig a hit és a reményvesztettség, a mégis és a mégsem kettőssége hullámzik. A világháború korának felbomló világában a mégis válik nyomatékosabbá, az őrzők hite és feladatvállalása. A kései Nagy László egy mind biztonságosabbnak, elfogadhatóbbnak mutatkozó világ felszín alatti diszszonanciájára mutatott rá a maga hangsúlyos mégsemével, de e felismerése is rokon Adyéval: a fiatal költőnek a boldog békeidők álharmóniáját leleplező költészetével. S mindegyiküknek igaza lett: a század eleji meg a hatvanas-hetvenes évekbeli boldog békeidők is összeomlottak, radikálisan átformálva az országot és polgárait. S külön kell szólni még egy művész, Bartók Béla példájáról. Nagy László kapcsán igen gyakran olvashatunk a bartóki jellegről, a bartókiságról. E fogalmat tágabb összefüggésekre utalóan Németh László teremtette meg 1956-os Magyar műhely című tanulmányában az irodalomra vonatkoztatva, s Bartókot Adyval párban említve: „a modernségnek mind a ketten magyar kincsek bevetésével adtak hitelt és tartalmat. Ady a félparaszt-félnemes protestáns világban megőrzött magyar múlttal, Bartók az ősi parasztzenével. A művészetükben kirajzolódott feladat is hasonló: a magyarságban megtalált Európa (vagy legalább újkor) alatti anyagot az új, nyugati eszközökkel feldolgozva s megemelve, a magyar zenét s költészetet jövőnk fegyverévé s a világ közkincsévé tenni.”75 Az új költőkről pedig azt mondja ugyanitt: „Bartók példája e költők egyikén-másikán már közvetlenül is 86