Veres András: Kosztolányi Ady-komplexuma (Budapest, 2012)
A vita kilátástalansága
seit ) balladái jelentik, amelyek az irrealitásban játszódnak, és ugyancsak nem láncszemek.143 József Attila csak fél évvel később, A Toll 1930. január 10-i számában publikált Babits-pamfletjében mutatta be híressé vált szalagút-hasonlatával, hogy milyennek képzeli a koncentrált versmodellt (a Babitsosai szembeállítható formaművészetet).144 Nem kétséges az Ady-vízió jelentősége József Attila művészetelméleti nézeteinek alakulásában. Mégis Kosztolányi ítélte meg jól, amikor „nagyon éretlennek” nevezte,145 végül is nem volt érdemi mondanivalója Ady költészetéről. Senki sem képviselt a vitában olyan álláspontot, hogy Ady ne lenne költő, sőt nagy költő — márpedig József Attila éppen ezt kívánta bebizonyítani Kosztolányi és mások ellenében. Zsolt Béla viszont nem fogalmazott szerencsésen, amikor „szertelennek” nevezte a cikket, hiszen A Toll vitájában nem volt még egy írás, amely ilyen szigorú logikával építkezett volna.146 Csak hát Zsolt nem értette meg valójában, mint ahogy a többiek sem,14’ a szerző pedig mindent elkövetett ennek érdekében. 143 Lásd 167-169. 144 „{...} Az írott forma tárgyi művészete [...} a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. Es így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikor is azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, — a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű. Hasonlattal élvén, a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szalagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalagúton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé, és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupa szem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tűnt el a növényzet között. Hát ez a formaművészet.” József Attila: Az Istenek halnak, az Ember él, in uő: Tanulmányok és cikkek. 1923—1930. Szövegek, i. m. 219—236. i. h. 219. 145 Kosztolányi Adám: Néhány emlék József Attiláról. Új írás, 1966. 5. szám (május), 114. 146 Vö. Tverdota György: Ady-vízió, in József Attila: Tanulmányok és cikkek. 1923—1930. Magyarázatok, i. m. 174. Más kérdés, hogy Zsolt Béla tulajdonképpen mentegetni próbálta ezzel a jelzővel József Attila cikkét. 141 Mégis akadt kivétel. Komlós Aladár, aki ekkor jó barátságban volt József Attilával, éppen azért bírálta meg (szóban), mert ismerte fő elméleti forrását, Pauler Ákos logikai tanítását, amelynek megemésztetlen bevetését kifogásolta: „Jól emlékszem például arra a nyári délelőttre 1930-ban, mikor együtt mentünk le az Erzsébet-híd melletti nyári uszodába, és ott a deszkán fekve A 7o//ban megjelent Ady-revíziós cikkén gúnyolódtam vele, a Pauler Ákosnál frissen olvasott fogalmak tudálékos használata miatt.” — Komlós Aladár: Emlékezés József Attilára (1954). in József Attila emlékkönyv i. m. 212., illetve Komlós Aladár: Táguló irodalom i. m. 21 A. 221