András Sándor: Az otthonos idegen. Kukorelly Endre (Pozsony, 2011)
Ki vall miről, mi vall kiről?
hogy a számsor végtelen, mindig hiányzik egy következő, és megfelel annak a hiánynak is, amit át kellene hidalni, vagy el kellene tüntetni „a nő” és „a nők”: a fogalom vagy az idea, és a valós, létező lények között. Ezt a hiányt akarja eltüntetni, amikor az igazság után kezd kajtatni, méghozzá úgy, hogy egyfelől arra kérdez, mit kezdenek egymással nők és férfiak, többes számban, másfelől arra, mit kezd ő, egyes számban, a többes számú nőkkel. Ő pedig úgy egyes szám, hogy egyetlen is. Ha mindez bonyolultnak tűnik, le lehet egyszerűsíteni: nőkben keresi a női szív rejtelmeit. Nőre, női szívre nivellálja őket, miközben csak többes számban képes a megélésükre. És mintha legalábbis analógia állna fenn az írás vonatkozásában is, ahogyan ő gondolja, hiány a közvetlen és a közvetített között. A dialektikus szintézis hiánya. Úgy tűnhet, nem céltalan vágy vezeti, hiszen mindig van valós célja, amit el is ér. De van-e igaz célja, aminek lennie kell legalábbis kíváncsisága szerint, ha az igazság után kezdett kajtatni. És mivel ezt írásban kezdte, úgy tűnik, az igazat akarja mondani, nemcsak a valódit. Kajtatása azt jelzi, hogy nem volt az igazság birtokában, illetve nem tudta mondani, amikor írni kezdett. A könyv egy kérdő mondattal végződik, és ez azt jelzi, legalábbis formálisan, hogy nem került birtokába, de hiszen ő nem is akar birtokolni. A kezdő és bevégző kérdő mondat mintha rokonságban lenne egy jelentős 20. századi gondolkodó véleményével, miszerint a gondolkodás csak kérdezni képes. Ez a gondolkodó vélte, hogy az igazság a műalkotásban történik, és talán jellegzetes, hogy bár ő a miénket megelőző korhoz, működésének valamiképp törésszerű vége a miénk kezdetéhez tartozik. Vojtinára gondolva: Kukorelly könyve csak a valódit mondja, az igazat csak keresi. Mi van azonban, ha a valóságnak nincsen égi mása? Ha az éneknek nem lehet varázsa, mert a költészet nem ének. Petőfire gondolva: ha a költő nem dalol, és saját bánatát, örömét nem is mondja, mert nincsen sajátja? József Attilára gondolva: Mi van, ha az éji folyó csillaga, „a költészet maga”, nem kel égre: csak valódi csillag van, azt meg miért tükrözné a költészet? Ha a költészet ne tükrözzön valósat, és ne dalolja égi mását sem, 173