Balassa Péter: Nádas Péter - Tegnap és ma. Kortárs magyar írók (Pozsony, 1997)
V. Egy emlék-mű és interpretációs közössége
mit is értsünk az istenek messzi dolgának a közeli emberivel való összefüggésének hiányán, ha az egész mű mást sem mondott, mint ennek az összekapcsolódásnak a hiperbolikus, közelítő, határátlépő történeteit? - következő mondat mintha már az Évkönyv egyik emlékezetes gondolati, indulati és intonációs regiszterét előlegezné: „A szar nem ér az égig, csak gyűlik, topped.” (Vesd össze a December című fejezet vinyettájával, képaláírásával, a sárról és a szarról.) Azt kérdi hát, hogy meghallják-e az istenek az elbeszélés(eket), az elmondható számadás-sorozatot, hogy van-e átjárás a narratíva által? Hogy a történetmondás cselekedetében próbára van téve predesztináció és kontingens kegyelem protestáns-keresztény drámája, illetve az a meggyőződés, hogy a cselekedet nem érdemszerzésre, hanem folytonos hálaadásra szolgál? Mindenesetre mintha a Szőkéiben a már rövid, egymás alá szedett mondatok is szöknének a műből, szövevényes elődeik, a körmondatok elől, és mintha a névtelen elbeszélő most már egészen közeli, egyes szám első személyű bűnvallomása és visszavétele mint csömör, arra utalna, hogy a mű megalkotása - Melchiorral és Thomasszal együtt - mintegy ki-szökik a névtelen elbeszélő által eddig heroikusán kitartott feszítettségből, illetve politikai régióból, ellenőrzésből, és így már csak az ő létalap nélkülivé válása, poiésziszvesztettsége, de megalkotott világában való fogsága: törvényszerűen erőszakos halála következhetne csupán - „ne maradjon más, csak a nyomtalanság nyoma”. Semmi és senki nem hall többé; nincs zene. Hiszen - már eleve, kezdetben - „a semmit tudom pontosan”, ide jutunk vissza, a regény első szava: „utolsó”... Tragikus hőshöz méltó, ahogyan meg van szerkesztve a görögös és shakespeare-izáló tragikum mint aránytalan, de nem jogtalan büntetés, felfokozva, még egyszer, utoljára. (Szökés: a forma szökése is az elbeszélő életéből, tehát: az élet szökése, és ez egy-értelmű a semmivel, beismeréssel, az elhagyatottsággal, a pusztulással. Pontosan úgy, ahogyan József Attila tudja: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” Ennyiben az utolsó fejezet grammatikai-stiláris 405