Balassa Péter: Nádas Péter - Tegnap és ma. Kortárs magyar írók (Pozsony, 1997)
V. Egy emlék-mű és interpretációs közössége
vá tétel értelmében nincs ítélet, ezért megbocsátás (visszavonás) sem lehetséges. Az elbeszélés kötelme és vágya felülírja az egyes ítélet vagy vád formulaszerűségét. Az említett jelenetben a „megalázónak és megnyomorítottak” felől érkező verdikt nem egy bírósági procedúra záróaktusa, hanem a bűnbeesett létszerkezet megoldhatatlanságának kimondása. A Tudod, hogy nincs bocsánat oly ismerős intonációs-értelmi közösségébe kerülünk az utolsó oldalakon. A regény többször érintett poétikai paradoxona: objektív személyessége éppen így veheti csak vissza a vád egyáltalán lehetséges - és a mű több pontján narrative felhangzó és az adott körben persze érvényes - szavát is, éppúgy, mint a földig hatoló kegyelem szavát is, és ezzel tovább bontja, érvényteleníti a szerzői vagy elbeszélői szubjektum hatalmát, egy szerényebb, rezignált, egyben reménytelenebb, feloldás és feloldozás nélküli, megtört dignitas és humanitas otthontalan világába. Ha végül vád, azaz megbocsátás nincs is, büntetés van. Mert az emlékezés/emlékeztetés könyörtelen etikája, a bűnfeltárás az, ami bűnhődik (a mondott távlatszerkezet tragikai vétségével együtt). A sors görögös kérdése és a kegyelem keresztény kérdése mint „messzi dolog”, mint távollevő, mint hiány, az Emlékiratok könyve átléphetetlen, immanens világának határait jelzi. A megalkotott belső távlat kifelé, át és túl nem nyílhat meg, mivel külső ítélet nem lehetséges, tehát megbocsátás sem. Az elbeszélő-főszereplő megtapasztalja testében az istenit, érzékeiben jónak és rossznak tudását, de ő maga nem isten. Tévedett, tévedhetetlenül: igazuló emberként. E megtapasztalásért emberként s „emberül” kell fizetnie. Ennyiben Krisztián szűkszavú közlése barátja úrvacsoravételéről, késői kontemplatív-aszketikus beállítódásáról, szinte schopenhaueri akarattagadó hangosságáról, meditatív-hitközeli csöndességéről, az elfogadáshoz való megtérést jelzi, nem a hazatalálást. Bűnvállaló felismerést körvonalaz, igen halkan, arányosan, de nem nyomaték nélkül. Ismét József Attila hangját-tudását idézve: „Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van.” E vállalás tehát nem feltétlenül szubjektív önvád, vagy túlfeszített ítélkezés önmaga felett, ha410