Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra (Budapest, 2019)

A vers hazája

áll e két költővel is a dolog. József Attila „Vidám és jó volt s tán konok / ha bántották vélt igazában” állít­ja magáról egy ilyen különálló entitás középpontjá­ban az esendő zseni. Vidám és szép akar lenni, vadóc, érzelmes, szenvedélyes, töprengő, zabolátlan és elvi­selhetetlen lénye ellenére. Sohasem volt szép, néz­zünk csak a képekre és az emlékiratokba. De sike­rült gyönyörűnek lennie. Ilyen alkalomkor, mint ez a mai, a legszívesebben ontanám-önteném a József Attila-idézeteket, milyen fantasztikus ez is, és ez is, a kép-találatokat, a sisteregve olvadó, képlátásunkat irreverzibilisen, megmásíthatatlanul átitató-átalakító anyagot. Nos, csak egyet, erről a századvégről valót, ehhez a századvéghez illőt: „Sűrű olajnak fájhat így, midőn / hengerben lassan, lassan, összenyomják". Min­den költők és univerzumok közül: nékem József Atti­la a legközelibb. Időben és hangnemben. Kép és min­ta; hallható és tapintható sors; költészet-inkarnáció. ,Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég”, mondom egy másik költővel. Húsvét van, majdnem mindig Hús­vét van — és nem tudom József Attiláról levenni a szemem. Tanulmánykötetet lehetne írni a költé­szetében megjelenő szem-, látás-, pillantás-, tekin­tet-metaforákról; a tavakról, hálókról, sötétségről és fényszórókról. Az űrt (a másik alapmotívum) pász­tázó tekintetről és a legiszonyúbb átkozódásról: „Bo­gár lépjen nyitott szemedre." Ne siessünk az ítélettel, miszerint ilyen sűrűségben, fontossággal csak elme-225

Next