Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra (Budapest, 2019)
A vers hazája
áll e két költővel is a dolog. József Attila „Vidám és jó volt s tán konok / ha bántották vélt igazában” állítja magáról egy ilyen különálló entitás középpontjában az esendő zseni. Vidám és szép akar lenni, vadóc, érzelmes, szenvedélyes, töprengő, zabolátlan és elviselhetetlen lénye ellenére. Sohasem volt szép, nézzünk csak a képekre és az emlékiratokba. De sikerült gyönyörűnek lennie. Ilyen alkalomkor, mint ez a mai, a legszívesebben ontanám-önteném a József Attila-idézeteket, milyen fantasztikus ez is, és ez is, a kép-találatokat, a sisteregve olvadó, képlátásunkat irreverzibilisen, megmásíthatatlanul átitató-átalakító anyagot. Nos, csak egyet, erről a századvégről valót, ehhez a századvéghez illőt: „Sűrű olajnak fájhat így, midőn / hengerben lassan, lassan, összenyomják". Minden költők és univerzumok közül: nékem József Attila a legközelibb. Időben és hangnemben. Kép és minta; hallható és tapintható sors; költészet-inkarnáció. ,Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég”, mondom egy másik költővel. Húsvét van, majdnem mindig Húsvét van — és nem tudom József Attiláról levenni a szemem. Tanulmánykötetet lehetne írni a költészetében megjelenő szem-, látás-, pillantás-, tekintet-metaforákról; a tavakról, hálókról, sötétségről és fényszórókról. Az űrt (a másik alapmotívum) pásztázó tekintetről és a legiszonyúbb átkozódásról: „Bogár lépjen nyitott szemedre." Ne siessünk az ítélettel, miszerint ilyen sűrűségben, fontossággal csak elme-225