Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
tos feladatra vállalkozom. Szívmelengető leveleket kaptam, Ammann 1999 őszén meghívott Zürichbe: szerződést kötöttünk. Én folytattam a másfél éve megkezdett munkát. Emlékszem, egyik első küldeményem az Ars poetica volt. Ki akartam magam próbálni, és a kiadót sem kínálhattam meg József Attila zsengéivel. Függetlenül attól, hogy a kiadó az egész költői életművet vagy csak egy nagyszabású válogatást jelentet majd meg, úgy döntöttem: az összes verset le kell fordítanom, hogy a fordítói munka létrafokain lassan, szívósan fellendülhessek a remekművekig. Együtt akartam haladni a motívumok megjelenésével, az írásmód változásával és kiteljesedésével, József Attila belső érlelődésével. Ammann az első kóstolók után azonnal elragadtatott levelet írt, bátorított, nyilván, tüzelt. Én meg elbújtam az évek alján, s türelmesen morzsolgatni kezdtem, szemről szemre, az egész anyagot. Amikor kipárologtam a zürichi kiadó kapuján, mint említettem, némileg megrémültem, mire is vállalkoztam: bíztam, persze, hirtelen bízni kezdtem abban, amit eladdig sokszor kétségbe vontam, bíráltam, hiúságnak véltem. Hinni kezdtem abban, hogy egy költőt igenis át lehet ültetni idegen nyelvre, legalábbis a tónusát, verseinek velejét, a formavilágát, ki lehet állítani a pedigrést. más nyelven is. Ahhoz azonban, hogy meggyőződhessek róla, le lehet-e valóban fordítani, szükség volt 1956-ra, egy berni kamasz érzelmeire, a szilárd és selymes emlékre. Másrészt szükség volt a felajánlott kortárs magyar költőre, aki nem folytatta, hanem - anélkül, hogy tudna róla - más dimenzióba terelte a József Attila-hagyományt, és végül szükség volt arra az ígéretes szilveszteri éjszakára, amelyen Egon Ammann szá242