Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
gondoltam, hogy a korai versek könnyebben megadják majd magukat, szép lassan kóstolgatva eljuthatok a sűrűjébe, közben megismerem József Attila saját szavait, aprólékosan a fordulatait, s bepillanthatok a szókeresés, az érlelés vegykonyhájába, mintegy minősítve magam a nagy versek fordításához. József Attila költészetének egyik szokatlan jegye, hogy már a kezdet kezdetén felbukkannak bizonyos témái, kikristályosodnak szófordulatai, s a zsengék között is találunk egy-egy felejthetetlen, a későbbieket mintázgató sort, néha teljes darabot. A Tanulmányfej második szakaszának negyedik sora, a végleges változatban, így ecseteli a kocsmában dünnyögő részeg embert: „ tört száraz tófenék az arc, de ember”. (Eredetileg ez a sor így hangzott: „Szederjes arc: se vén, se ifjú ember”.) Az ilyen sorok vezetnek be a nagy József Attilába, a képanyagába, a szemléletébe, a szavaiba, látomásainak barlangjába. Nyilván az Alföldön láthatott kis vaktavakat, vadvizeket repedezett, darabos-iszapos tófenékkel, innen ennek a képnek roppant plasztikus, meghökkentő ereje. Egyik legfontosabb képzetcsoportja a víz, a nyirok, a tócsa, a pocsolya, a tó. (A Holt vidék így zárul: „Övé a tó s a jég alatt/ neki bújnak a jó halak/iszapba a Sárgafüvekben ez áll: „A tócsa ideges barom”-, a Tájvers-töredékékben hasonlóan: „a tócsa bó're ráng idegesen"-, a Külvárosi éj egyik kemény sorában: „Akár ahült érc, merevek/ a csattogó vizek”). Tudtam, hogy pontosan meg kell tanulni József Attila szavait, észjárását - ismertem kortársaim és a magam fordítói botlásait. A Sárga füvek tócsa-képénél, például, emlékeztem arra, hogy itt annak idején Tímár György vallott kudarcot, így fordítva franciára a sort: „Laflaque: 244