Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)

Belül tágasabb

szóra szakítja az igét. És valahogy eleinte hosszabb­nak tűnt a német változat, mint az eredeti. A főnevet eleve hizlalja a határozott vagy határozatlan névelő, s azt a németben csak nagy ritkán hagyhatja el az em­ber. (Igaz, a nagy német költők, Hölderlin, Droste- Hülshoff, bátran éltek a töményítésnek ezzel a mód­szerével, olvassuk csak el a Die Judenbuchet, csak­hogy. .. csakhogy a fordítónak kevesebb jog jár, mint a szerzőnek, s ami az eredetiben bámulatos találatnak minősül, azt a bírálat a fordításban könnyen erőszak­nak, mutatványnak, ügyetlenségnek vagy gyámolta­lanságnak ítéli.) Hogy József Attila szövegének ke­ménységét érzékeltessem (amelyet még olyan nagy költő és bíró is, mint Füst Milán, „hidegség”-nek nevezett), olykor-olykor elhagytam a névelőt, írásjelekkel tördel­tem fel a szöveget, mintegy igyekeztem egyenként kivésni a szavak helyét. (Gondoljunk arra, micsoda erőt ad Zrínyi verseinek a névelő elhagyása.) A magyar költészet zöme, ez a meggyőződésem ala­kult ki József Attila fordítása közben, nem nyelvi okok­ból tolmácsolhatatlan. Elszigeteltségünk legfőbb in­doka: a magyar költői szemlélet szürreális deficitje, túl szoros tapadása a „valódf’-hoz, metaforikus túl­burjánzása és csekély vonzalma az egyetemes tartal­mak megformálásához. József Attila művészete az első rés lehetne ebben az ismeretlen falanxban, ami a magyar költészet. Az ő szemlélete ugyanis konkrét és egyetemes egyszerre, s mihelyt egy villanással felidézett valamely érzéki lát­ványt, máris képes fellendülni a tágabb következtetés régióiba. Ugyan az ő költészete sem kínál eszmei „ál­lítást” (ún. Aussage-1) olyan mértékben, amely nagy­252

Next