Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
szóra szakítja az igét. És valahogy eleinte hosszabbnak tűnt a német változat, mint az eredeti. A főnevet eleve hizlalja a határozott vagy határozatlan névelő, s azt a németben csak nagy ritkán hagyhatja el az ember. (Igaz, a nagy német költők, Hölderlin, Droste- Hülshoff, bátran éltek a töményítésnek ezzel a módszerével, olvassuk csak el a Die Judenbuchet, csakhogy. .. csakhogy a fordítónak kevesebb jog jár, mint a szerzőnek, s ami az eredetiben bámulatos találatnak minősül, azt a bírálat a fordításban könnyen erőszaknak, mutatványnak, ügyetlenségnek vagy gyámoltalanságnak ítéli.) Hogy József Attila szövegének keménységét érzékeltessem (amelyet még olyan nagy költő és bíró is, mint Füst Milán, „hidegség”-nek nevezett), olykor-olykor elhagytam a névelőt, írásjelekkel tördeltem fel a szöveget, mintegy igyekeztem egyenként kivésni a szavak helyét. (Gondoljunk arra, micsoda erőt ad Zrínyi verseinek a névelő elhagyása.) A magyar költészet zöme, ez a meggyőződésem alakult ki József Attila fordítása közben, nem nyelvi okokból tolmácsolhatatlan. Elszigeteltségünk legfőbb indoka: a magyar költői szemlélet szürreális deficitje, túl szoros tapadása a „valódf’-hoz, metaforikus túlburjánzása és csekély vonzalma az egyetemes tartalmak megformálásához. József Attila művészete az első rés lehetne ebben az ismeretlen falanxban, ami a magyar költészet. Az ő szemlélete ugyanis konkrét és egyetemes egyszerre, s mihelyt egy villanással felidézett valamely érzéki látványt, máris képes fellendülni a tágabb következtetés régióiba. Ugyan az ő költészete sem kínál eszmei „állítást” (ún. Aussage-1) olyan mértékben, amely nagy252