Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
műveiben találtam olyan előzetes formákat, amelyek mintegy megelőlegezték József Attila alakzatait. Ily módon, mondhatnám, nemcsak egy magyar költő születik meg a célnyelvben, hanem a német költészet maga is megéled a furcsa fénytörésben. Lehet, hogy a hagyomány részint halott, észrevétlen mellékhullámai mindenesetre itt eredményeztek valamit. Mindez - és csak mindez együtt - indokolja azt a feltevést, hogy költészete nyugat-európai összefüggésben is fontos lehet. József Attila költészete ugyanis az emberi lét nagy, kimeríthetetlen témáit görgeti: ezt az alkotót a szegénység, a magány, az Isten-keresés kérdései izgatják; a szabadság és a rend összefüggése foglalkoztatja; művészete a személyes szenvedést és a társadalmi elnyomást, a szerelmet, halálfélelmet, az öntudat elvesztését, a kétségbeesést és a megsemmisüléstől való szorongást foglalja szavakba. József Attila ismerte és megmintázta azokat a klasszikus érzéseket, amelyeket mi ma már személyesen alig-alig ismerünk. Gyakran fagyoskodott, gyakran nélkülözött. Éhezett, és nemcsak élelemre, hanem arra is, hogy emberré válhasson. Költészete, kissé leegyszerűsítve, egyetlen rabiátus lázadás minden olyan sanyarúság és megaláztatás ellen, amely az embert fenyegeti. Szegény volt, felfelé törekedett és elgáncsolták; szeretni akart, szeretetet várt, és csalódnia kellett; hinni akart (Istenben, Flórában, a pszichoanalízisben), és elárulták; a mindenséggel akarta mérni magát, és felőrölte a semmi. Szabadságot akart, mindenkinek, de élete és betegsége lassan olyan börtönt vont köré, amelyben napról napra mélyebbre, a végkifejlet felé zuhant. Szolidaritásra számított, és abban 261