Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)

Belül tágasabb

A kényszerhelyzetet mérsékli, hogy a nem tiszta­rímre épülő költészeti rendszerekben (ilyen a magyar, szemben a franciával vagy a némettel) a rímek száma gyakorlatilag végtelen. A magyar asszonánc még olyan sorvégeket is rímnek sugalmaz, amelyeket alig-alig hallunk rímnek (például József Attila Esőjének máso­dik-negyedik sora: a zápor-aláhull). Enyhítőleg hat továbbá, hogy a rímes rímtelen vers (nevezzük így azt a nagy csoportot, amelyben nem előre kiszámított he­lyen bukkan fel a rímkényszer, pl. Babits Mondd, van-e, van-e szebb, mint... című verse) más eszközökkel is eleget tesz a rímhatásnak, nemcsak magával a rímmel. A sorvégi rímet ugyanis pótolhatja a feszesebb, kiszá­mítható ritmus, a belső rím, az alliteráció, vagy a ce­zúra szigorú alkalmazása. A rím ezekben a klasszikus alakzatokban csak egyik formaképző eleme a versnek. Vannak viszont olyan versek, ahol a rímek, mondhat­ni, a szöveg bőrére vannak tűzve: a vers hovatovább hivalkodik azzal, hogy rímekből táplálkozik (ilyen Kosztolányi vagy Dsida számtalan verse). Vannak olyan rímes képződmények is (pl. a Dániel Amaut által fel­talált sestina, nálunk legutóbb Térey János használta), amelyekben ugyanazok a szavak térnek vissza a sorvé­geken, s a rímhatás mégis halványabb, mint akárme­lyik asszonánc esetén. Furcsa törvényszerűség: a rímha­tás nem áll egyenes arányban a hangcsoportok rokon­ságával. Vannak pazar három-négy szótagos tisztarímek (pl. Kosztolányi Boldog, szomorú dala), és vannak bámulatos alig-rímek (imént idéztem egyet József At­tila Evőjéből). Mellesleg jegyzem meg, hogy az érték­skálán a nagy vízválasztó nem a rímes és a rímtelen versek között húzódik, hanem a jó vers és a rossz vers 326

Next