Bazsányi Sándor - Wesselényi-Garay Andor: Kettős vakolás. Terek - szövegterek (Pozsony, 2013)
III. Építés
3 Nem túl közeli, de talán érdekes párhuzam, jobban mondva alkati és poétikai BS különbségeken alapuló látás- és mozgásbeli eltérés, hogy míg a Szekszárdkörnyéki pannon világot feltérképező Mészöly Miklós tényleg elmozdul Pompejibe az Oh, ehe bella nőtte! című novellában, addig Tolnai a magyarkanizsaipalicsi tájra varázsolja a dél-itáliai romvárost. 4 A „homok” lehet talán az egyik legkiaknázhatóbb, sőt leginkább kiaknázott s így agyonhasznált metafora (a tiszteletreméltó „Nap” mellett); gondoljunk csak József Attila szomorú, vizes síkjára, Pilinszky alvó szegeire a jéghideg homokban, a homok asszonyára, a szerelem sivatagára... Nem is beszélve a homokóráról, amely csak pereg, pereg... Önmagában is dicséretes tehát az, amit Tolnai művel; az is, hogy meri tenni, és az is, hogy tudja tenni. Hogy leporolja a homokot, a „homok” metaforát. 5 Noha másfelől meg nem szűnik meg teljesen „dologi létében” létezni. Hiszen a Költő disznózsírban írója mégiscsak abban a házban él, amiről ír, de még - és nyilván az olvasónak ez volna a fontosabb - az írásaiból is megtudunk egyet s mást a ház „dologi létéről”. És még talán azt is megkockáztathatjuk, hogy a költészet felől valamicske extrafény - a máshonnan meg nem szerezhető tudás vagy tapasztalat fénycsóvája - vetül magára a „dologi létezőre” is. Minél erősebben szól a szépirodalmi szöveg, annál jobban látszik maga a ház. Ahogyan a már idézett dalban áll: „Minél inkább hull a hó...” Vagy ahogyan a Tolnai-könyvben felbukkanó Weöres Sándor írja a Harmadik szimfóniában-. „.. .s a két arc: az Igaz és a Van / összefordul mámorosán, / mint a Nap meg a tenger / nézi egymást ragyogó szerelemmel.” Persze ez is csak költészet. Nem pedig „dolog”. És még csak nem is a „dolog” pontos képe vagy leírása. költői kategóriákkal), elég csak a vakvágányt említeni, kis híján ott rostokolok még most is. Tudtam, idővel, miután már mint metaforákat, kategóriákat elhasználtam, kimerítettem, nem fogok tudni szabadulni tőlük, nyakamon maradnak, nyakamra tekerednek, veszélyesekké, életveszélyesekké lesznek. És mégis, tíz év se múlott és itt vacogok e pergő Homokvárban, itt lubickolok, fuldoklóm a Vértóban.” (Hasonlóképpen válik metaforává az ókanizsai szülői ház leégése, amelynek oltásakor a tűzoltók - tévedésből - a ciszternába dugják a csövet, és „szarral” kezdik csillapítani a lángokat. A Tolnaira permetező bélsár metaforikus-allegorikus képe azonosul későbbi megvádolásának történetével.) 423