D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)
Muzsika
gítséget. Annyi rosszat követtek el! Maguknak kell magukat rendbe tenniük. Nincs joguk bárkinek is szemrehányást tenni, a felelősség az övék. „Hagyj jeleket magad után az úton” - mik a legfontosabb jelek, amiket eddig hagytál? Nem tudom eldönteni. Akkor így kérdezem: mikre vagy a legbüszkébb? Azt hiszem, az egészre. Az egésszel vannak problémáim és az egészet fel tudom vállalni. Van házad, számítógéped, jövedelmed - mondhatnánk, polgárosodtál. Nem ütközik ez a csavargással? Nem. A könyv, a lemez visszatekintés egy életszakaszra, ami épp eddig tartott, az, hogy megérkezett, akire vártam, megváltoztatta az életem. De ma sem a haszon a fontos. József Attila-estet csinálok, és nem a Dáridó című mulatós tévéműsorba tartok. Ha van kihez és hová visszatérned, attól még lehetsz vándor, a csavargónak is lehet társa, a szabadságot ketten együtt is lehet szeretni. A könyvben és a lemezen egyfajta kiábrándultságról, az évek múlásáról is szó esik. Rettenetes keserűség van bennem: beleadtam az életemet valamibe, és lám, mi történik itt körülöttünk - de még mindig fantasztikus érzés bluest játszani, csodálatos érzés, hogy a József Attila-estekre hetekre előre elkelnek a jegyek. Szeretném, ha az emberek nem a keserűséget, hanem a szeretetet éreznék elsődlegesnek. Amit csinálok, szeretettel van tele. Az előző József Attila-ested címe ez volt: Légy ostoba!, a mostanié: Milyen jó lenne nem ütni vissza. Más vagyok, mint akkor voltam. Akkor harcoltam és menekültem. Ez megváltozott. Nagy pillanat, amikor az ember felismeri, hogy nemhogy ütni, de visszaütni sem kéne mindig. Beszéltünk már erről. Sosem ütöttem először, de vissza igen. Visszaütsz, mert védsz valamit: a testvéred, a családod, egy zenekart, esetleg egy nemzetet. De nem dicsőség valakit kézzel vagy szóval megütni, akkor sem, ha okát adta. Ez engem mindig 344