Elek Tibor: Árnyékban és Fényben. Darabokra szaggattatott magyar irodalom (Pozsony, 2007)

II. tétel Beszélgetések kortárs magyar írókkal műveikről - Duettek

Harcos, önmagát menedzselő irodalom Orbán János Dénes — Az egyik legutóbb megjelent, a Korunkban közölt „József Attila­­versed" jó kiindulópontul szolgál a beszélgetésünkhöz, mert a vers visszatekintő, leltározó, ugyanakkor ars poetikus jellege, a harminc­két év, mint „korszakhatár”, az ifjú kor ellenére is kínálja a számve­tés, az eddigi pálya újragondolásának lehetőségét. S többek között ismét ráirányítja a figyelmet költészeted egyik kardinális kérdésére, az irodalmi hagyományokhoz való viszonyodra. Itt konkrétan a Jó­zsef Attilához való viszonyodra, az általam ambivalensnek érzékelt kötődésedre: nem lehet véletlen az, hogy olyan sokszor idézted meg az ő alakját, illetve verseit (nem most a százéves évfordulón, hanem már a kilencvenes évekbeli köteteidben), hogy annyiszor játszol rá, írod át és szét, fordítod ki és be az ő szavait, sorait. Mintha lenne ebben valamiféle elköteleződés, vállalás, tisztelet is a nagy örökség iránt, de ugyanakkor valamiféle távolságtartás, szembefordulás, ha nem is a József Attila-költészettel, de a köztudatban, az irodalmi köz­­vélekedésben rögzült József Attila-képpel...- Valóban kezdettől nagyon-nagyon jelen van József Attila az írásaimban, főként a verseimben, s emiatt majdnem mindenki azt hiszi, hogy én egy József Attila-rajongó vagyok, holott nem. A köl­tői teljesítményét ugyan elismerem, nagy költőnek tartom, de igazá­ból csak a másodvonalban, ugyanis az első vonalba nálam Vörös­marty, Petőfi Sándor, Arany János és Ady sorakozik föl. József At­tila bármennyire is professzionális költő volt, szerintem nyelvi erő 322

Next