Erős Ferenc: Psziché és hatalom. Esszék és tanulmányok (Budapest, 2016)
Bevezetés helyett. Pshichoanalízis és politika: kihívások és válaszok
találunk, mint például Otto Bernfeld, Erich Fromm, Annie és Wilhelm Reich, Edith Jacobson, Barbara Lantos, Gerő György, Käthe Misch, Gyomrai Edit, és persze Otto Fenichel és az általa alapított marxista oppozíció a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületen belül. Ennek a mozgalomnak a történetét Fenichelnek a norvégiai, majd amerikai emigrációból írt „titkos körleveleiből” ismerjük. Minderre persze - mint Russel Jacoby amerikai eszmetörténész könyvéből (1983) kiderül - hosszú ideig a „társadalmi amnézia” jótékony homálya borult. Csak az utóbbi években, elsősorban Fenichel körleveleinek publikálása (Fenichel 1998), valamint Elizabeth A. Danto Freud’s Free Clinics című munkájának (2005) megjelenése után, tárult fel igazán, milyen jelentősége volt a szocialista gondolati szálnak a pszichoanalízis egész történetében. A szocializmus eszméi meghatározó módon jelen voltak a korai cionizmus ideológiájában is, amelyre a pszichoanalízis is nagy hatással volt. Az orosz és más kelet-európai emigránsoknak a cionista ideológia és a freudi tanok közötti közvetítésben, illetve a Max Eitingon által alapított palesztinai pszichoanalitikus egyesületben játszott szerepére legújabban Eran J. Rolnik mutatott rí Freud in Zion című könyvében (2012). Rolnik idézi például Chaim Weizmannt, a cionista vezetőt, aki egyik levelében ezt írta: a szegény galíciai bevándorlóknak semmijük sincs, amikor megérkeznek Palesztinába, „csak Marx Tőkéje az egyik, és Freud Alomfejtése a másik kezükben.” (Rolnik 2012,43.). A legnagyobb kihívást a pszichoanalízis számára leginkább persze a bukott forradalmak jelentették. Ahogy Paul Lazarsfeld, az Amerikába emigrált szociológus, Fromm kortársa, írja visszaemlékezéseiben: „egy harcoló forradalomnak gazdaságtanra (Marx), egy győztes forradalomnak mérnökökre (Oroszország) egy vesztes forradalomnak pedig pszichológiára (Freud) van szüksége” (Lazarsfeld 1969,272.). A közép-európai forradalmak vereségének okait sokan elemezték a korszak gondolkodói közül. Elég ha itt csak a Történelem és osztálytudatot író Lukács Györgyre, és más olyan kiemelkedő marxista gondolkodókra utalok, mint Kari Korsch és Antonio Gramsci, nem utolsósorban pedig a tanulmányíró József Attila11, akik arra a felismerésre jutottak, hogy „alap” és „felépítmény” között nincs közvetlen megfelelés. Közbeiktatódik ugyanis az a bizonyos kellemetlen, minden számítást keresztül húzó szubjektív tényező, a hamis tudat, a rossz hit (mauvaisfői), amely elhomályosítja az objektív érdekeket, és irracionális, 11 József Attila freudomarxizmusáról lásd: Erős 1992. 19