Füzi László: Balvégzetű évtized? Esszék, tanulmányok (Pozsony, 1996)
A mai magyar költészet és a társadalom
jelenség, s adott esetben ez az elkülönülési vágy akár még az olvasótól való elzárkózást is jelentheti. Többen írtak már arról, hogy például éppenséggel Tandori Dezső, az újabb irodalmi érzékenység talán első megszólaltatója, olyan költői világot alakított ki, amelynek versekben való leképeződései tulajdonképpen csak megalkotójuk számára értelmezhetőek, és elhangzott már olyan vélemény is, hogy egy Esterházy-darab jelentősége nem önmagában áll, hanem abban, hogy Esterházy Péter műhelyéből került ki, s így a műhely sajátos vonásait hordozza magán. Vagyis a kritikust jobban érdekli a műhely sajátossága, mint a műhelyből kikerült munka. Úgy gondolom, ez a kritikai megnyilvánulás már önmagában tünet értékű. Feltehetően az elkülönülés vágya mutatkozik meg a nagyobb méretű kompozíciók számának növekedésében is. Egyre több ciklus jelenik meg, s megnőtt a kötetnyi terjedelmű ciklusok száma is. Látni fogjuk: szinte uralkodóvá váltak a szerepversek, szemmel láthatóan növekedett az egyes, korábban papírra vetett költői sorokhoz kötődő versek száma, gondoljunk például arra, hogy az egyik József Attila-szonett sorait alapul véve teljes értékű szonett-koszorú született, vagy éppenséggel arra, hogy költők szövetkeztek arra, hogy megteremtsék az „öreg” József Attila költészetét. A példák alighanem önmagukban is jól érzékeltetik, hogy a ma költője már nem a világhoz való viszonyának, hanem a nyelvhez való kötődésének, egyes korábbi irodalmi vagy kulturális szerepekhez való kapcsolatának tisztázására törekszik, s a világhoz kötődő kapcsolatát is ezeken a viszonyulásokon keresztül igyekszik megfogalmazni. Ugyancsak az elkülönülésre vágyás gesztusát vélem felfedezni abban is, hogy egy-egy alkotó minden korábbinál erősebben kötődik egy-egy formához, mint például Markó Béla vagy Bertók László a szonetthez. A klasszikus értékeket hordozó formához való kötődés, vagy talán mondható az is, hogy menekülés az én szememben már önmagában is a kor káoszától való elfordulást jelenti, ahogyan az ebből az elfordulásból létrejött versek is tagadják a maguk kifinomultságával, belső harmóniájával, csendjével és az ebben a csendben szerephez jutó finom rezdülésekkel azt a kort, amelyben alkotójuknak élniük adatik. A mostani dolgozat keretei között a mai magyar költészet önálló és értékkel bíró költői világait nem tudom bemutatni, így a következőkben inkább csak jelzésszerűen mutatok be pár, számomra is fontos költői törekvést. 75