Füzi László: Kötések, szakadások. Hármaskönyv (Pozsony, 2012)
Világok határán
Mondom, játszottunk mást is, bújócskáztunk, kergetőztünk. Mindig ártatlan játékaink voltak. Aztán jött a labda. Labda nélkül azóta sem. 19. Az idegen, feltörésre váró táj otthonos lett - mint amikor a téli lecsupaszosodás után hirtelen kilombosodnak a fák, úgy vett körül minket a sok bokor, a sok árny. Ebből a reális világból nehéz megérteni József Attilát. „Csak ami nincs, annak van bokra" - mondja. Az irodalomhoz, művészethez a sültvalóságtól elindulva kellett eljutnom, s csak remélni tudom, hogy sikerült. Más világ, más ösztönök plántálódtak belém. A reális világnak nincs kapcsolata az elvont vagy áttételes gondolkodással. Az Eszmélet idézett sorát József Attila így kommentálta: „... csak a képzelt és remélt jövőben vagy csak a képzeletében válik minőséggé a mennyiség.”' Most, hogy ennek a könyvnek az anyagát újraolvastam, vettem észre, hogy leggyakrabban József Attilától származó idézetek szerepelnek benne. Meg kellene találni a magyarázatát ennek is. Az a világ, amelyikben felnőttem, nélkülözte a művészetről való gondolkodást és az elvont gondolkodást is. A gyakorlatiasság uralta ezt az életet, ezért tűnik szükségszerűnek, hogy a történeti jellegű tudományágak rántottak magukhoz - ezek úgymond megfogható tényanyaggal dolgoznak. Eredendő hajlamaim viszont máig a tizenkilencedik századhoz kötnek, ma is szinte ösztönösen a tizenkilencedik század végi orosz íróik műveit veszem elő, ha kikapcsolódásként szeretnék olvasni valamit. Nem azért, mintha egyszerűbbek lennének, minta mai írók munkái, hanem azért, mert teljesebb embert ábrázolnak, mint a mai regények. Nyilván azért, mert szerzőik teljesebbnek érzékelték az embert, mint a ma írói. A megfejtendő csodát, számomra legalábbis, Dosztojevszkij regényeinek karneváli nagyjelenetei jelentik, az, ahogy a legkülönbözőbb erők ezekben a jelenetekben megjelennek. Dosztojevszkij mellett azonban mindig ott van Tolsztoj, az, ahogy a széthúzó-széttartó világát egy irányba próbálta terelni, bár sokszor gondolok arra, hogy hagyhatta volna magát a maga művészi ösztöneire, s nem kellett volna folyton önmagát rendszabályoznia. A tizenkilencedik századhoz húzó hajlamaimnak viszont ellentmond az, hogy legjobban mindiga mindenkori jelen történései kötnek le. Vágó Márta: József Attila, Budapest, 1975, 224. 76