Füzi László: Maszkok, terek… Esszék, tanulmányok (Pozsony, 2005)
II
kimutatta József Attila verseiben. Miképpen írja, az einsteini „szférikus-kvázi-szférikus térrel” leírható anyagi világegyetem a gömbfelülethez hasonlóan határtalan, de véges, ez tért vissza a József Attila által használt véges végtelen kifejezésben vagy a határolt végtelenség kifejezésében, melyet az ihlettel kapcsolatban használt. (S hadd tegyük hozzá azt, hogy az emberélet végessége is ezen a képzetkörön belül jelent meg József Attila előtt: „Közietek lettem bolond, én a véges. / Ember vagyok, így vagyok nevetséges”, áll a [Le vagyok győzve...] című versben.) Tverdota György azonban nemcsak az einsteini világmodell ismeretét mutatta ki, hanem azt is, hogy József Attila ismerte a világmindenséggel kapcsolatosan a harmincas években teret nyerő táguló világegyetem kifejezéssel jellemezhető elméleteket is. Ezzel kapcsolatban James Jeans magyarul 1936- ban megjelent munkáját idézi („Talán jobb képet kapunk a térről, ha egy szappanbuborékkal hasonlítjuk össze. Ekkor önmagunkat és minden térben létező dolgot, valamint a térben haladó fénysugarat, olyan lényeknek és dolgoknak kell elképzelnünk, akik a szappanbuborék hártyájában élnek és sejtelmük sincs arról, hogy ebből a felületből ki lehet jutni. Einstein relativitása azt mondja, hogy a tér olyan értelemben véges, mint ahogyan véges a szappanbuborék hártyája. A legutóbbi években még egy szenzációs lépéssel haladt előre a térszemlélet. Minden gyerek tudja, hogy könnyű felfújni egy szappanbuborékot, de annál nehezebb megtartani ugyanabban a nagyságban, csak egy-két percre is, s azután igen hajlamos arra, hogy szétpattanjon és semmivé váljon. Nemrégiben Lemaitre belga matematikus felfedezte, hogy így van a világegyetemmel is, mert Einstein világegyetemének ugyanolyan tulajdonságai vannak, mint a szappanbuboréknak. [...] Abban a pillanatban, amint megszületett és a csillagok felpuffadnak benne, el kell kezdenie a kiterjedést a végtelenségig...”), s megmutatja, hogy József Attila ismerte ezt a felfogást, a Könnyű, fehér ruhában című vers egy része: 120