Karátson Endre: Retúrjegy. Jó lakásom az irodalomban (Pozsony, 2012)

4) A kettőződésről (1957-1968)

kapcsolat újrafelvételét nyilvánosan szorgalmazni. Gondolj csak bele. 1968-ban összeakadok a place de la Sorbonne-on Szabol­csi Miklóssal, aki József Attila evilági helytartójának számított. Mondom neki, Wilhelm Reich jött divatba most Nyugaton. Pszi­choanalízis és marxizmus. Nem lehetne éppen most József Atti­lát futtatni Párizsban mint ’68 magyar előfutárát? Sikeres lenne. Elkapkodnák a verseskötetet. Szabolcsi megvakarja jobb kezé­vel a bal fülét, ahogyan szokta rázós esetekben, s azt feleli: nem olyan szelek fújnak most nálunk. Szóval, amikor a Duna partján nem olyan szelek fújtak, a Szajna partján is kárhoztatni kellett a honi elutasítást a Marsall-tervtől a kezdeményezési szabadsá­gig. Mivel a külső ellenfél berlini falat épített, a megosztás ellen egyértelműen szót lehetett emelni a Nyugathoz tartozás nevében - elvégre ezért menekültünk Nyugatra. Persze, az egyesítés azért is kellett, mert nem akartam ma­gammal meghasonlani. De a politikai igény volt az erős, a sze­mélyes nyugtalanságot enyhítették a hétköznapok, az idő múlá­sa. A „meghasonlás” egyébként nem teljesen megfelelő szó, mert valami gyötrelmesre utal. A hétköznapok pedig lehettek olykor ridegek, otthontalanok: például, ha egy menekült szakított ba­rátnőjével, akkor az érzelmi hiányérzet nagyobb erővel jelent­kezhetett, mint máskor, meghitt környezet híján az illetőben az a képzet keletkezhetett, hogy egyedül áll a világban. Átmeneti­leg, mert a fájdalmon a fiatalság életereje rendszerint diadalmas­kodott. Gyötrelmesnek egyetlen nemzedéki társam esete mutat­kozott. Parancs János látványosan szenvedett. a) Aki elmenekült a kettősség elől Az olvasó: Mitől? A szerző: Attól, hogy ő magyar menekült Párizsban. Az olvasó: Pedig hány magyarországi magyar szenvedett attól, hogy ő nem lehet Párizsban... A szerző: Azt hiszem, ez őt nem érdekelte. De az első években nem ismertem jól, azt is mondhatnám, nem vonzott a szenvedé­se. Színpadiasnak tartottam, amikor az Antony-beli egyetemis­ta telepen, nagykabátosan a téli latyakba kifeküdt, éppen akkor, 37

Next