Márton László (szerk.): Walther von der Vogelweide összes versei (Budapest, 2017)
Utószó
jelezi. Belevisz a versbe egy kis nagyvonalúságot, némi pajkos derűt, amely nélkül az első négy sorban megfogalmazott állítás száraz és lapos jelmondat maradna. Az iménti strófát további négy, hasonlóan felépített strófa követi. Az egyik a szájról szól (hogy azt nem árt időnként befogni), a másik a fülről (hogy nem muszáj meghallani a gonosz beszédet), a harmadik a szemről (hogy lehetőleg a jó példát lássuk meg, ne a rosszat), az utolsó pedig mindezt összefoglalja: az érzékszervek felügyeletén keresztül az önfegyelem követelményét fogalmazza meg. így válik érthetővé, miért ellenzi a beszélő (a középkorban szokatlan módon) a neveléskor alkalmazott testi fenyítést: azért, mert szerinte a személyiségnek nem kényszer hatására kell fejlődnie, és az önfegyelemnek belülről kell erednie. Ugyanakkor a chiasztikus reddíció játékossága a József Attila-i „játszani is engedd” kérést juttatja a magyar olvasó eszébe, és csak utólag vesszük észre, hogy a nyelvi játékkal párhuzamosan egy másik játék is történik a versben. így mondom, mert ez egy apró történés: mihelyt a pálcát eldobjuk, íme, itt egy száj, itt egy fül, itt egy szempár, itt egy emberi arc. Hát nem tündéri mindez? Hát nem érezzük Walther arcát és álarcát ezekben a gnómákban is? Másik példám A világ sárga piros és kék volt valaha kezdetű vers. Ez is öt strófából áll. Az első strófa így hangzik: „A világ sárga piros és kék volt valaha erdőn és máshol zöld volt a fa ott énekelt az ég madara most ködben varjú »kár« szava mért váltott színt a világ? mi baja? fakó sápadt csupa dér és dara homlokot ráncol az emberfia.” Ellentétben az előző verssel, itt az úgynevezett „eszmei mondanivaló” viszonylag egyszerű. így foglalható össze: nyáron az embernek jó, télen rossz. Ennél többet a további négy strófa sem mond. Miért ép-405